Hogy is mondjam...

...hogy ne becsülj le?

Második fejezet – Hogy is mondjam, hogy ne becsülj le?

– És eszel rendesen?

Simon a szájába tömött egy nagy kanál müzlit, ahogy a telefonjára lesett. Az anyukája túl közel hajolt a kamerához, az apukája és Ádám szinte nem is látszódtak a képernyőn.

– Nem. – Simon újabb hatalmas adagot tuszkolt magába, anélkül, hogy lenyelte volna az előző falatot. – Éhezem. Küldjetek pénzt.

Simon elégedetlenül figyelte, ahogy egy izom se rándul meg a szülei arcán. Az utóbbi időben immunissá váltak rá, az anyukája már nem babrált a szőkésbarna hajával, hogy elrejtse a nevetését, és az apukája sem igazgatta a vastag keretes, fekete szemüvegét, amit akkor tett, ha valami vicces visszaszóláson agyalt.

– Igen, eszem rendesen, ne izguljatok – szánta rá magát egy normális válaszra, ahogy a telefonjához nyúlt, és belépett a naptárba.

Június 23. Nándi három napja kérdezett rá, hogy elmegy-e az évzáróra, szóval azóta egészen biztosan lezajlott egyik nap az ünnepség – Ádám pedig minden bizonnyal átvette Simon bizonyítványát is.

Már egyből érthetővé vált a fagyos hangulat.

– De ugye nem csak azt a gusztustalan müzlit eszed? – kérdezte az apukája.

Simon tenyere csattant a mellkasán, mintha szíven szúrták volna.

– Ezt meg sem hallottam! – Simon a kamerába nyomta a banános-kókuszos gabonapelyhét. – Bejártam az egész környéket, mire találtam egy boltot, ahol árulják ezt a csodát.

– A csodát, amit egyedül te vagy képes megenni – köhintett Ádám.

– Hogy mondod? – vonta fel Simon a szemöldökét.

– Na, ne veszekedjetek – szólt rájuk az anyukájuk.

Simon és Ádám csak összemosolyogtak. A szüleik sosem tudták, mikor veszekednek valójában és mikor viccből, de az igazság az, hogy Simon se tudta mindig. Ha őt kérdezi valaki, akkor azt mondja, ők ténylegesen nem szoktak veszekedni – valahogy sosem jutottak el arra a pontra, hogy az egyikőjük vérszemet kapott volna.

Jól kiegészítették egymást. Ádám az a fajta ember volt, aki előbb állt fel és kerülte meg az asztalt, ha a másik végében volt a só, minthogy megkérjen valakit, hogy adja oda neki. Simon meg átkiabált mindenkin, ha neki kellett a só, de különösen akkor, ha látta, hogy Ádám kitolja a székét.

– Nem veszekszünk – ette meg Simon végül az utolsó falatot is.

– Jól van. – Az apukája megigazgatta az ingjének a gallérját. Simon tudta, mi következik. Segítségkérően Ádámra lesett, de a fiú csak összeszorította az száját. – Simon, tudod, hogy örülünk, hogy dolgozol, de ránéztünk a jegyeidre, és...

Az előszobából kulcszörgés szűrődött ki, és pár másodperc múlva nyílt is a bejárati ajtó. Simon még sosem könnyebbült meg ennyire Ármin hangjának hallatától.

– Tudom – szakította félbe az apukáját. – Jövőre összeszedem magam, ígérem. De most mennem kell, hazaértek Árminék.

– Nem az a baj, hogy... – fogott neki újból az apukája, de Simon egy bűnbánó mosoly és egy gyors elköszönés keretében kinyomta a hívást.

Simon kifújta a levegőt, ahogy hátradőlt a székben. Gondolta, ír egy gyors bocsánatkérő üzenetet Ádámnak, amiért fellocsolt mindent olajjal, rádobott egy égő gyufát, és most neki kell eloltania otthon a lángokat, de ezt kicsit későbbre halasztotta.