Hogy is mondjam...

...hogy ne titkolózz?

Kilencedik fejezet – Hogy is mondjam, hogy ne titkolózz?

Simon délután háromra úgy ítélte, kivívta magának a világ legtürelmesebb embere címet. Persze hallott már egy férfiről, aki harmincöt évig dolgozott egy szobron, amit több, mint százezer fogpiszkálóból rakott ki, de szerény véleménye szerint ezen túltett, hogy ő két óra hosszáig nem ment fel Ármin szobájába.

Két óra felért tíz év bolyongással, ha Simon csak a kalandok számát nézte: háromszor kialudt a tűz, Feri és az éhes felesége kétszer is összevesztek, és Petike leégett hátát egy egész doboz tejföllel be kellett kenni, miután ragaszkodott hozzá, hogy nincs szüksége naptejre.

Szóval negyed négyre Simon úgy döntött, önként lemond a világ legtürelmesebb embere címről. Nagy léptekkel ment fel a lépcsőn, és Ármin szobájáig meg sem állt. Kopogott kettőt, várt egy másodpercet, aztán taktikát váltott, és inkább ököllel dörömbölt.

– Nemzeti Adó- és Vámhivatal, ajtót kinyitni – kiabálta.

Simonnak egyébként is küzdenie kellett, hogy visszafojtsa a mosolyát, de a válla megrázkódott a nevetéstől, amikor bentről kiszűrődött Ármin hangja:

– Esküszöm, hogy egyszer megölöm – morogta, majd résnyire kinyitotta az ajtót, és ott dugta ki a fejét. – Mondjad.

– Helló, szia – mosolygott Simon. – Bemutatkozzak újra, vagy a nevemre még emlékszel, ha már arra nem, hogy vendégeitek vannak?

Ármin szemhéja megereszkedett, és egy centivel beljebb hajtotta az ajtót.

– És keresett valaki?

– Igen – vágta rá Simon. – Én.

Ármin újra beljebb hajtotta az ajtót.

– És mit szeretnél?

Őszintén? Hogy Ármin előbújjon az ajtó mögül. Tudni akarta, miért bujkál, látni akarta, fel van-e rendesen öltözve, meg akarta érteni, miért van úgy kipirulva a fiú arca. Legszívesebben beljebb lökte volna az ajtót, hogy válaszokat kaphasson, de végül más megoldást választott:

– Apukád mondta, hogy hozzunk ki valamit a garázsból – húzta jobba-balra az orrát.

Bár Simon ezt nem sorolta a top tíz hazugságai közé, azért lélekben vállon veregette magát, amikor Ármin sóhajtva kitárta az ajtót, hogy kilépjen rajta.

– Nem értem, miért akarja minden évben felállítani azt a rozoga pingpongasztalt.

Simon nem is figyelt Ármin szavaira, ahogy belesett a szobájába. Az elhúzott függöny alig engedett be fényt a szobába, egyedül az ágy sziluettje rajzolódott ki. Kata a fal felé fordulva, betakarózva feküdt, de mire Simon jobban szemügyre vehette volna, Ármin becsukta az ajtót.

– Mehetünk? – emelte meg a szemöldökét.

Még nem – akarta mondani Simon, de a gondolatai nem álltak össze szavakká.

Addig nem, amíg össze nem tudott eszkábálni egy elfogadható magyarázatot arra, hogy Kata miért fekszik az ágyban. Addig nem, amíg át nem fésülhette a szobát, felkutatva a legapróbb részleteket is. Addig nem, amíg meg nem értette, Ármin haja miért lapult le, és a pólója miért gyűrődött össze.

– Nem tudom. – Simon tekintete ide-oda járt Ármin és az ajtó között. – Mehetünk?

Simon látta. Látta, hogy Ármin érti, milyen kérdések gyülekeznek a nyelve hegyén, és látta, hogy a fiú nyel egy nagyot, jó mélyre temetve magában a válaszokat.