Hogy is mondjam...

...hogy aggódom?

Tizennyolcadik fejezet – Hogy is mondjam, hogy aggódom?

„Árminnal valami gond van" – írta Simon. – „nem tudom, hogyan vidítsam fel."

Ádám azonnal megnézte az üzenetét. Három pont jelezte, hogy ír, válasza nemsokára felbukkant a képernyő tetején:

„Miért gondolod, hogy baj van vele?"

Ez egyszerű volt: Árminnak minden mozdulatából üvöltött, hogy valami nincs rendben. Abból, ahogy a körme körüli bőrt kaparászta, miközben visszanézte a régi röplabda meccseit, hogy kielemezze a hibáit. Abból, ahogy néha csak ült, úgy nézett ki, mint aki mindjárt elalszik, de éjszaka folyamatosan ott forgolódott Simon mellett. Abból, ahogy ma reggel viselkedett.

Edzeni voltak, úgy, mint mindig. A focipályán röplabdáztak, és Simon formában volt, de Ármin nem. Sorra estek le nála a labdák, nem ért be alájuk időben, nem figyelt oda eléggé.

Hamar elveszítette a türelmét. Élesen beszívta a levegőt, felkapta a labdát a földről, a szavak egyszerűen kiestek a szájából:

– Nem akarok indulni idén a versenyen.

Simon úgy érezte, minden elhalkul körülöttük. Ebben a pillanatban csak Ármin létezett, a hevesen megemelkedő mellkasa és a megfeszülő állkapcsa.

– Oké. – Simon óvatosan lépett közelebb, mintha egy bombát akarna hatástalanítani. – Nem muszáj indulnod.

Ármin a fejét rázta, felmarkolta a táskáját.

– De muszáj.

Simon kinyúlt a karja felé, de Ármin elhúzódott. Ez így ment egy ideje, Simon igazán hozzászokhatott volna. Valahogy csak két csók között volt helyes egymáshoz érniük, sosem akkor, ha rákérdezett, hogy minden rendben-e. Nem is igazán volt ajánlott rákérdezni, Simon tudta előre a válaszokat: persze, csak fáradt vagyok.

Remélte, egyszer Ármin megtörik, mint egy kagyló, amit végre sikerül felnyitni, de eddig nem járt sikerrel – sőt, Ármin kevesebbet beszélt, és órákig kerülte, ha megkérdezte, mi a baj.

– Jó – fonta össze a háta mögött az ujjait. – Tudok valahogy segíteni?

– Csak inkább jöjjünk el este edzeni – gyömöszölte a táskába a labdát Ármin. – Addigra összeszedem magam.

Ármin estére sem szedte össze magát. Döme hazaküldte egy órával előbb a munkából, hogy pihenjen le, annyira figyelmetlen volt, és mire Simon hazaért, a fiú már bezárkózott a szobájába és lefeküdt aludni.

Szóval Simon Ádámhoz fordult. Ha valaki tudta, hogyan kell bombát hatástalanítani, az Ádám volt, elvégre lassan tizennyolc éve minden nap ezen ügyködött.

„látom rajta" – írta Simon.

„szerintem fáradt, meg nyomasztja a verseny, de nem beszél róla" – tette hozzá.

Ádám újra gépelni kezdett, de abbahagyta, amint felbukkant a barátaikkal közös beszélgetésben Lili üzenete:

„SOS! Mondjátok, hogy még ébren vagytok, mert muszáj beszélnem veletek."

Simon megigazította a feje alatt a párnát. A szeme kiszáradt, pislognia kellett, hogy élesen lássa, mennyi az idő. 0:34. Öt óra, és Árminnal kelniük kell, hogy edzeni menjenek.

„aha én ébren vagyok" – írta azért be a csoportba, és imádkozott, hogy Lili rövidre fogja a dolgot.

„én is" – érkezett meg Erik üzenete.