Hogy is mondjam...

...hogy nem vagyok fiú?

Tizenhatodik fejezet – Hogy is mondjam, hogy nem vagyok fiú?

– „Sok minden volt a hangjában: dühös gúny, megvetés, egy szikrányi humor, még sértő szándék is, de egyik sem jellemezte, csak a keserűség."* – Simon a zsebébe nyúlt, felvette a hangerőt. Fülhallgatója zsinórját egyszer körbe kellett tekernie a telefonján, hogy a hangoskönyv ne szakadozva szóljon.

Igen, Simon hangoskönyvet hallgatott.

Igen, ebben volt valami bizarr és aggasztó.

Nem, Simon nem akart róla beszélni.

– „A torkára száradt, régi, levakarhatatlan keserűség" – folytatódott az idézet.

Simon összesöpörte a morzsákat. Lehajolt, felvette a lapátot. Pár szösz visszahullott a bisztró padlójára, amint a szemetesbe rázta a koszt.

Leguggolt, és újra söprögetni kezdett. Nem nézett az ég felé, nem kérdezte meg lélekben semmilyen felsőbbrendű erőtől, hogy miért kell büntetniük, nem dobta el káromkodva a seprűt.

Igen, Simon normális, türelmes emberként viselkedett.

Igen, ebben volt valami bizarr és aggasztó.

Nem, Simon nem akart róla beszélni.

Egyik nap, talán szerdán, miután megnéztek a barátaival egy vígjátékot, Nándi azt kérdezte:

– Nem tetszett? Egyszer sem nevettél.

Simon pedig vállat vonva annyit mondott:

– Láttam már jobbat is.

Mert azt hosszú lett volna elmagyarázni, hogy nem akar nevetni, mert ha nevet, akkor felébred benne valami, ami szüntelenül dörömbölni fog a mellkasában, és azt kérdezi, hé, nem te vagy az, aki napok óta próbál mindent elnyomni magában?

Aztán szombaton, miután Simon kikísérte a barátait az állomásra, és egy kínos búcsút vettek egymástól, bement dolgozni, és Kata azt kérdezte:

– Alszol eleget mostanában?

Simon pedig a propagandaposzteres mosolyát az arcára öltve annyi mondott:

– Nem. Sok a szúnyog éjszaka a szobámban.

Mert azt hosszú lett volna elmagyarázni, hogy aludni nem olyan egyszerű, ha álmában megtalálják a gondolatai, amikről napközben tudomást sem vesz.

De Kata átláthatott rajta. Azt ajánlotta, olvasson, mert az leköti a gondolatait, még fel is ajánlotta, hogy odaadja a saját példányát az Iskola a határonból, amit mindig magánál hordott, hátha egyszer egy unalmas percében elkezdi olvasni.

Simon inkább hangoskönyvben hallgatta – akkora baj még nem történt, hogy rendes könyvet vegyen a kezébe.

A padlón csattant valami. Simon kikapta a fülesét, megpördült a tengelye körül. A seprűt maga elé rántotta, mintha az megvédené, ha valaki betörne a bisztróba, de aztán a válla megkönnyebbülten megereszkedett.

Ármin a földön lévő táskája mellett állt. Nem tűnt túl boldognak vagy kipihentnek. Bőre napbarnítottabb volt, mint egy hete, csak orra és arca két oldala piroslott.

– Anyáék? – kérdezte köszönés nélkül, ahogy a pultra dobta a kulcsait.

– Már elmentek. – Azzal Simon visszadugta a fülesét.

Nem, Simon azóta nem beszélt Árminnal, hogy a fiú kedden elküldte az edzéstervet.

Nem, Simon nem vett tudomást a mérgeshangyákról, amik végigcsipkedték a bőrét.