Brutálisan Kedves (Befejezett)

TIZENHÉT

Fanni érzése szerint a mennyország jött a földre. ADDIG. Merthogy tanszéki félévzáró buli volt. Ő pedig előtte már olyan hiúvá vált, hogy nem tudta, mit szabad neki egyedül. Rövid ujjút vett.

Mert valahol büszke volt a csodás tetoválásaira.

Amik új értelmezést adtak a hegeknek. Amik eltakarták, milyen selejtes, hogy helyette szépséges, madárkás cseresznyefaágaknak értelmezze át a stigmákat. Imádta. Olyan gyönyörűnek látta.

Mintha valamit megjavított volna.

Úgyhogy ő szemérmetlen módon engedett a kicsinyes vágyának, és a könyékig érő kötött ruha alá nem vett fel hosszú ujjút. Még a kulcscsontja is kilátszott. Érthető volt utólag az egész. Csak ő éppen rátartiságában azt hitte, most már érinthetetlen.

Úgy vélte, mert elfelejtette, hogy a fényessége mitől olyan erős benne.

Ezért – igaz, csak földre szegezett fejjel, ám – egyedül besétált. Próbált emlékezni arra, hogy indulás előtt milyen puhán csókolta meg Zalán a csuklóját. Aki megígérte, hogy majd az este végére érte jön, csak írjon.

Bár akkor még Fanni nem tudta, mi szükség van erre, mert a szövetkabátja alatt azért nem látszott milyen kihívó. Hiszen a ruha leért a vádlija közepéig. Elvégre nem volt teljesen cemede, csak hebe-hurgya és öntelt.

Annyira, hogy nem vette észre, ahogyan Milán szeme megakad a mintáin.

Annyira, hogy nem hitte, a dühös fixírozásból más is lehet. Persze, hogy nem, mert minden gondolata azon járt, hogy mit fog tenni, amikor hazaérnek. Reményei szerint, amikor csak a tetoválások öltöztetik őket.

Mert meg akarta végre kérni a férfit, hogy magyarázza el az összesnek a jelentését. Akkor is, ha már kileste a testén a szépséges ábrákat. A lehető legrövidebb illedelmes idő után elpirulva írt neki, hogy szeretne hazamenni.

„Azonnal indulok."

Haza...

Mert hát Fanni már tényleg – hivatalosan is – ott lakott. Oda jött meg az új lakcímkártyája. El se hitte. Azt se, milyen jól él, mióta csak egy fél életet kell fizetnie. Ami egyébként nem volt igaz, mert Zalán szerint éppen csórók voltak, csak nem akart bevállalni külföldi munkát, és a teremtést hetekre itt hagyni.

Fanni szerint viszont minden megvolt a földi mennyországban. Ahova HAZA ment. Tényleg haza... Ezen merengve pakolászta össze az irodában hagyott dolgokat, amikor nyílt mögötte az ajtó:

- Nagyon gyors voltál – fordult meg csivitelve. – Azt hittem, kiérek a park...

Perdült. Milán felé. Merthogy ő állt a keretben. A fiatal nő elsápadt. Igyekezete szerint magabiztosan vetette át a táskát a vállán. A mozdulattól a kabát kézelője kissé felcsúszott. Kivillant a minta vége.

- Nem is tudsz már hinni – vicsorodott el Milán. – Elvégre kurva lettél.

Fanni színtelenné fakult. A keze megszorult a vékony bőrszíjon, azonban az irodának csak egy kijárata volt. Amit Milán lefogott. Nem maradt hova menekülni. Ahhoz át kellett volna jutni a még biztos lábakon álló, ám már az alkoholtól gátlását vesztett férfin.

- Mit akarsz? – kérdezte az iroda gazdája remegő hangon.

- Megmenteni – lépett egyet beljebb.

Az ajtót berántotta. Egy könnyed mozdulattal. Fanni önkéntelen hátrált ugyanennyit. Nem tűnt úgy, hogy megmentő lenne a férfi. Ráadásul nem volt mitől megmenteni. Bár a citerás ezt cáfolta: