Brutálisan Kedves (Befejezett)

HÚSZ

Zalán átküldte a gyűrűről készített képet, bár fogalma sem volt, mit tesz, ha a másik férfi nem adja az áldását rá. Merthogy ő ott hirtelen felindulásból megvette, és már csak a repülőn jutott eszébe, hogy tanácsot kérjen, hogyan lenne ezt érdemes.

Kristóf nézte a képet. Hosszan. Ítélkezően. Nagyított. Fanni alkarjára ugrott a szeme. Igent biccentett:

- Szerintem eltaláltad, bár nekem nem tetszenek az ennyire törékeny dolgok...

Zalán úgy érezte, valami sokkal többet hallott, mint egy okét a gyűrűre. Az apjának kellett volna ilyesmit mondani a kinézett nőről. Az apjával éppen nem beszéltek, ám ezt még jobbnak is érezte.

Hiszen olyan mondta, akire felnézett és akinek az életét mintaértékűnek tartotta.

- Nekem igen.

Ennek ellenére, még sokáig nem talált megfelelő alkalmat, hogy prezentálja a dolgot. Az áldás ide vagy oda. Hiába a gyűrű. Mindig úgy érezte, hogy Fanni jobbat, többet vagy éppen romantikusabbat érdemel.

Úgyhogy hallgatott az ország tetején, a néptáncversenye eredményosztója után, a kijött cikke ünneplésekor, vagy éppen a koncerten, ahol miatta játszottak egy rockballadát is. Tökéletesen végignyomta a Lovesongot, ám nem mert megszólalni.

Csak vörösen kinyögte, hogy menjünk tovább.

Így érte az áprilisi születésnapja. Amikor az ő kérésére otthon maradtak. Hogy pucéran henyéljenek a kanapén, és dobozból pizzát zabáljanak. Hozzá sört kortyoljanak. Fanni nagyot húzott az alkoholmentes ciderből, amikor feltűnt neki a dohányzó asztalon némítva táncoló telefon:

- Csörögsz – dőlt volna előre, hogy Zalán kimászhasson mögüle és felvehesse.

- Csak apám próbálkozik – húzta vissza az ölelésbe.

Mélyebbé vált a csend. Zalán már szidta magát, hogy kimondta a férfi titulusát. Mert ugyan a neve alapján lehetett volna sejteni, hogy rokonok, azonban eddig azon túl, hogy felejtős a téma, elszántan hallgatott a szüleiről.

Ugyanis Fanniban most a levegő bent akadt. Félig hátrafordult. Nyelt egyet. Még mindig hallgatott. Zalán meg akarta úszni a fejmosást, hogy nem így kell lezárni a dolgokat. Főleg a születésnapján.

Bár ismerhette volna annyira nőt, hogy nem fejmosós:

- Engem soha nem hívott fel az apukám köszönteni, miután a városba kerültem gimibe.

Csend. Zalán döbbenten meredt a teremtésre. Tudta ő, hogy nincs jóba a nemzőjével és az édesanyja nem él, azonban ez megrázta. Azt hitte, legalább a kvóta – ünnepi illem – hívásokat megteszik.

Hiszen ki ne akarná keresni ezt az éteri szépséget?

- Soha... egyszer sem – rázta meg a fejét Fanni szomorúan. – Jó, én nem vagyok egyke... – próbálta egyből menteni a nemzőjét.

Amikor Zalán erősebben ölelte. Mintha bármit segíthetett volna. Újra átértékelte, mit jelentett Kata valódi mondata. Hogy nehéz egyedül viselni a terhet. Számára is hihetetlen nagyságú megkönnyebbülés volt, hogy neki ezzel sose kellett szembesülnie.

Amit nem bánt, mert eszköztelennek érezte magát.

Egész konkrétan kibaszott eszköztelennek.

- Fanni... – nyögte rekedten.

- Gondolom, a te apukád minden évben keres – fészkelt el a nő.

Bármi mást csinál, a férfi nem válaszol. Ezt a beszélgetést nem vágyta. Ahogy a telefont sem. A menő autógyáros kiosztását, hogy mennyire szánalmas az élete, és miről mondott le. Mélyet sóhajtott.