a night to remember [sanggi]

4 : egy hirtelen program

Nem tudom a kedvenc lejátszási listámat hallgatni. Szerencsére van Spotify prémiumom, mert csak a tízperces sétám alatt annyiszor kellett átkapcsolnom olyan számokat, amelyeket imádok, mert Mingire emlékeztetnek, hogy az döbbenet.
A Seventeen Pretty U-ja szólal meg a fülemben és úgy döntök, nem kapcsolom el. Hagyom, hogy ellepje az elmémet újra - tegnap este már beletörődtem, hogy nem szabadulok a gondolatától.

Kicsit késésben vagyok, így Wooyoung nem vár meg a kapunál. Egyedül lépek be az osztályterembe és dobom le magam Mingi mellé a hátsó padba, aki ismét köszön, mint minden egyes reggel.
Jelen pillanatban semmi értelme bunkónak lennem vele, így viszonzom az üdvözlést. Látom rajta, hogy váratlanul érte a kedvességem, amiért talán ha csak egy kicsit is, de elfog a bűntudat. Wooyoung ráébresztett arra, hogy még sosem figyeltem Mingire igazán, így akármennyire hiszem, hogy ismerem, egyáltalán nem és talán készen állok arra, hogy tiszta lappal indítsak.
Tiszta lappal, amire valaki egy szájat rajzolt piros filccel.
Elmosolyodik, engem pedig hirtelen az az érzés fog el, hogy szeretném újra és újra mosolyogni látni - van valami benne, ami egyszerűen megigéz.

A napom csak úgy elröppen, pont úgy, mint a tegnapi. A reggeli interakciónkon kívül nem sok minden történik kettőnk között, aminek normális esetben örülnöm kéne, de most mintha vágynék a társaságára.

-Biztos, hogy nem tudsz eljönni velem, Yunho? - kérdezi padtársam a legjobb barátjától, aki a padunkra támaszkodva megrázza a fejét.
-Közbejött valami, bocsánat - motyogja Yunho, majd a táskájához indul - de cserébe holnap meghívlak egy sütire, jó?
-Rendben, köszi.
-Hová mész? - kérdezem, mire felkapja a fejét.
-Anyukám születésnapi tortájáért kellene elmennem a cukrászdába. Nem nagy dolog, csak nem akartam egyedül - mosolyog szomorúan.
-Akarod, hogy elmenjek veled? - mondom, ezzel magamat is meglepve.
-Eljönnél?
-Hát ha szeretnéd. Gondolom örülnél egy kis társaságnak, akkor is, ha rólam van szó.
Ismét elmosolyodik, de most tisztán látom rajta, hogy boldog és ez engem is feldob.
-Mi van veled, Kang? Miért vagy ilyen kedves?
Ha tudnám, megmondanám.
-Kell rá ok, hogy rendes legyek a padtársammal?
Erre csak elneveti magát, felpattan és kinyújtja a kezét.
-Indulhatunk?

Út közben sokat beszélgetünk mindenféléről; igazából a témák nem is számítanak. Csak arra tudok figyelni, mennyire csillog a szeme, amikor valami olyasmiről beszél, ami érdekli. Sokat gesztikulál, ami megmosolyogtat, valamint sokkal beszédesebb, mint gondoltam volna. Értelmesen beszél, a mondataiba különféle arckifejezéseket tűzdel. Ezalatt a séta alatt meg tudom állapítani, hogy sokszínű, ami még valami, amit nem néztem volna ki belőle. Egyszerű embernek gondoltam unalmas hobbikkal és furcsa viselkedéssel, de pont az ellentéte.

Megérkezünk a cukrászdához, egymás után sétálunk be az épületbe. Egy eladó már ott vár, Song Mingi feliratú tortadobozt fogva a kezében. Amint ránk téved a tekintete, elmosolyodik.
-Valamelyikőtök Song Mingi? - kérdezi a lány. Valószínűleg diákmunkás, melírozott szőke haját csavargatva néz a mellettem állóra, aki csak tudatlanul pislog rá.
-Én lennék - mosolyog Mingi, pulcsija zsebéből előkapva a pénztárcáját. A lány nevetgélve nyomtatja ki a blokkot és rátűzi a dobozra, miközben le sem veszi a szemét Mingiről.
-Negyvenkétezer won (kb. 11500 ft) lesz - vigyorog az eladó, padtársam felé nyújtott bankjegyeit szemkontaktust tartva veszi el.
Mingi megragadja a tortásdobozt és elindul kifelé, fejével jelzi, hogy kövessem, köszönésre egyikünktől sem futja. A hozzánk legközelebb eső padra lerakja a dobozt és letépi a blokkot. A szemei összeszűkülnek, felém mutatja a papírcetlit.
Egy telefonszám van rajta. Tudtam.
Összegyűri és a mellettünk lévő kukába hajítja, arcán képtelen vagyok kiigazodni.
-Hol tartottunk? - pupillái kitágulnak, tekintete ismét kedves. Száját halvány mosolyra húzza, engem pedig valamiért boldoggá tesz, hogy így néz rám.

A visszafelé vezető úton ismét elveszünk a témák óceánjában. Minden egyes szavával egyre érdekesebbnek találom, örülök, hogy ha nem is teljes egészében saját akaratból, de vele tartottam.
Mire elszakítom a figyelmem róla, már a házunk előtt állunk. Beáll köztünk a csend - nem tudom, hogy most mi legyen.
-Azt hiszem, megyek. Adhatok egy ölelést? - kérdezi lágy mosollyal.
-Persze.
Átkarol, én pedig ugyan félve, de viszonzom a gesztust. Pulcsija vaníliaillatot áraszt, erről pedig akaratom ellenére (a mai napon már sokadszorra) a péntek jut eszembe, amely időközben keserédes emlékké változott. Ahogyan a kapunk előtt állunk egymásba kapaszkodva, csak arra tudok gondolni, hogy nem akarom, hogy véget érjen ez a pillanat.
Lassan elválunk egymástól, gyönyörű arcán édes mosollyal integet, majd elindul. Ahogy nézem az egyre távolodó alakját, ismét arra jutok, hogy minden vele töltött pillanattal egyre kevésbé értem a saját viselkedésemet.

A szobámba beérve egyből ledőlök az ágyamra, elővéve a telefonomat. Wooyoung szokásos hatvan Sanről áradozó üzenete mellett öt másik is érkezik egy nem elmentett kontakttól.

Ismeretlen
szia kang
ne kérdezd, hogy szereztem meg a telefonszámodat
lenne kedved beszélgetni?
ha nem, szólj, mielőtt letiltasz
-mingi

Istenem, miért pirulok el egy egyszerű üzenettől?

Levakarhatatlan vigyorral az arcomon válaszolok neki. Annyi minden történt köztünk csupán két nap alatt, hogy úgy érzem, mintha évek óta ilyen jóban lennénk. Egyre jobban sajnálom, hogy első benyomás alapján ítélkeztem, bár örültem volna, ha erre egy részeges csók nélkül jövök rá.
A telefonom rezeg; megijedek.

mingi (új kontakt) hívást kezdeményezett

11.30.