a night to remember [sanggi]

18 : egy és fél nyerő sorsjegy

-Elhiszed, hogy reggel háromnegyed nyolckor nincs energiám ilyenekről beszélgetni? - sóhajtok, Wooyoung pedig csak a fejét csóválja mellettem. Alig tudom nyitva tartani a szemem Mingi miatt, aki hajnalig zaklatott telefonon, legjobb barátom pedig elhatározta, hogy akkor is tudni akar mindenről (pedig nem történt köztünk nagyon semmi a legutóbbi ilyen "megbeszélésünk" óta, ami meg igen, azt látta).

Fáradtan nyújtom oda neki a telefonom képernyővel lefelé, ő pedig széles vigyorral az arcán veszi szemügyre Mingi rajzát, amit még tegnapelőtt beletettem a tokomba.
-Hát te aztán nagyon bele lehetsz zúgva - nevetgél, én pedig csak nagyokat pislogva nézek rá úgy, mint akinek jelen pillanatban ez a megjegyzés hiányzott a legkevésbé. Csak megrázom a fejem, majd azonnal meg is ijedek, mert valaki hátulról átkarolja a vállam. Megfordulok, a tekintetem pedig találkozik Mingi sötétbarna íriszeivel.
-Te miért nem vagy álmos? - kérdezem, elnyomva egy ásítást. A kérdésemre felnevet, kezét még mindig rajtam pihenteti.
-Azért annyira sokáig nem maradtunk fent. Ha tudtam volna, hogy ennyire szükséged van nyolc órányi szépítő alvásra, észben tartottam volna, hogy meddig lehetsz fent, te nyűgös hercegnő - vihog, miközben felborzolja a hajam.
A jelzőtől elpirulok, amitől legjobb barátom természetesen ismét idétlenül vigyorog, de az éppen megérkezett San, ezúttal az én megmentőmként, elvonja a figyelmét rólunk.
-Sziasztok - mondja a mellém lépő Yunho, majd lehajol hozzám és a fülembe suttog - egész úton azt kellett hallgatnom, hogy Wooyoung így meg Wooyoung úgy. Komolyan mondom, azt hittem, megölöm magam - forgatja meg szemeit, én pedig hisztérikusan felnevetek. A még mindig rajtam akaszkodó Mingi csak értetlenül néz hol rám, hol pedig legjobb barátjára, de egy intéssel jelzem neki, hogy nem fontos.

A becsengetésig hátralévő időt halk beszélgetéssel töltjük és amíg én Yunhoval diskurálok (aki valahogy képben van a legtöbb osztálypletykával), Mingi tesz róla, hogy ne fázzak; kezeit a zsebeibe rejtve ölel át a kabátjával, amit egyáltalán nem bánok és valószínűleg a vörös arcomból beszélgetőtársam is leszűrhette már, mire gondolok.
-Indulás van, gerlepár - mosolyog Wooyoung, mire csak unottan nézek rá.
-Te vagy az egyetlen ember, aki ezt nem mondhatja ránk - dünnyögök, utalva ezzel a mellette ácsorgó párjára, aki a megjegyzésemre csak halkan kuncogni kezd.
-Nem hiszem el, már rendesen cukkolni se lehet. Mingi, megrontottad - böki legjobb barátom mellkasba az említettet, ettől pedig mindannyian röhögve indulunk be az épületbe.

Még mindig nem sikerült visszaszoknom ahhoz, hogy órákon keresztül csak másolunk a füzeteinkbe és teszteket töltögetünk (amit most a tanáraink elkezdtek a szokásosnál is komolyabban venni), de azért Mingi valamennyire javít a helyzetemen. Éberebbé sajnos nem tud tenni (pedig jó lenne), de mindenképpen köszönhetek neki néhány nevetve végigült órát és egyre kevésbé neheztelek az osztályfőnökünkre, aki kitalálta ezt az ülésrendet év elején.
Most így visszagondolva rendesen ég a pofám az akkori viselkedésemtől, de mentségemre szólva akkor még nem igazán szimpatizáltam Mingivel, amit mostanra legjobb barátomnak csak szűk látókörű gondolkodásként emlegetek, de ő folyamatosan arra hajaz, hogy már akkor elcsábított. Ilyenkor persze mindig csak kiröhögöm, mert mindketten tudjuk hogy nincs így, de azért néha azt kívánom, hogy bárcsak igaza lenne. Akkor valahogy könnyebb lenne minden.

Amint észbe kapok, már kicsengettek és mindenki olyan irdatlan sebességgel pakol, mintha valami roppant sürgős dolga lenne, Seonghwa pedig úgy ront be a termünkbe, mint egy bulldózer. Megtorpan a padunk előtt, kisepri a haját a szeme elől és lihegve kapkodja a tekintetét Mingi és köztem. Az arckifejezése annyira riadt, mintha legalább valaki meghalt volna, de ezzel a fejjel azt vártam, hogy közölje, kitört egy zombiapokalipszis.
-Ma Joong nem ér rá, szóval nem akartok elmenni valahova? Nincs kedvem hazamenni - mondja végül, mi pedig mindketten értetlenül meredünk rá.
-Ennyit akartál kérdezni? Ezért rúgtad fel a kukát? - kérdezi Mingi, majd mindhárman az ajtó mellett lévő szemetesre nézünk, ami valóban fel van borulva - meg amúgy te néhány hónap múlva érettségizel, nem tanulnod kéne inkább?
-Addig szeretnék élni, amíg lehet - nyöszörög a legidősebb - Joong ma már idegesített ezzel, ne kezdjétek ti is.
-Hát jó - mondom nevetve - hová akarsz menni?