a night to remember [sanggi]

5 : egy marék liszt a szürke pulcsidon

Álmosan nyomom ki az ébresztőmet, ballagok ki a fürdőbe majd meredek nagyokat pislogva a tükörből rám visszanéző arcomra.
Úgy nézek ki, mint a mosott szar és egyáltalán nem bánom. Mármint valamennyire haragszom Mingire, amiért hajnalig feltartott a se eleje-se vége történeteivel, de ha visszamehetnék az időben tegnap estére, biztosan fogadnám a bejövő hívását.

Egészen megkedveltem ezt az új Mingit. Nyoma sincsen a lenéző pillantással és gúnyos mosollyal meghintett beszólásainak - most csillogó szemekkel és aranyos félmosollyal beszél és azt kell hogy mondjam, így sokkal jobban szeretem.
Mármint barátilag. Szó sincsen romantikus kapcsolatról Song Mingi és köztem. Soha.

A suliba vezető úton nem szabadulok a Pretty U-tól, de most helyzetembe beletörődve újra és újra elindítom. Wooyoungot megpillantva kikapom a fülemből a fülesemet, barátom pedig aggódó arccal néz rám.
-Yeo, aludtál te eleget? Kialvatlannak tűnsz-fürkésző tekintetére csak apró mosoly kíséretében megrántom a vállam.
-Semmi különös, csak sokáig fent voltam.
-Hogyhogy? Tavaly még előszeretettel mondogattad, hogy aludjak többet, mert jót tesz az egészségemnek-röhög-mi változtatta meg hirtelen a véleményed?
-Telefonáltam. Mingivel.
Ahogy kiejtem a nevét számon, hirtelen nagyon érdekesnek tűnik a felettünk elterülő kék ég - esni fog, állapítom meg, mielőtt Wooyoung megráz a karomnál fogva.
-Felhős az ég-mosolygok barátomra, aki tátott szájjal mered rám.
-Leszarom az eget, Yeosang. Miről beszéltetek?
-Amúgy semmi különösről. Még mindig az ismerkedős fázisban vagyunk- ne vigyorogj így, tudod hogy nem úgy értem!
Már késő; Wooyoung arcán széles vigyorral méreget, én pedig csak a fejemet csóválom.
-Menjünk inkább be, jó?-sóhajtok.
-Jó, de ettől a beszélgetéstől nem menekülsz.
-Ettől tartottam.

A szerda órarendileg szerintem a legrosszabb napom és erről Mingi is így vélekedik. A harmadik óra kezdetére legszívesebben addig verném a fejemet a falba amíg bele nem halok - legalábbis eddig így gondoltam, de most, hogy végre beszélőviszonyban vagyok a padtársammal, máris nem tűnik olyan rossznak azt leszámítva, hogy a huszonhárom körből hússzor ő nyert amőbában, a másik három pedig döntetlen lett. Egy kanál vízbe bele tudnám fojtani.

A keserves nyolc óra elteltével készen állok arra, hogy hazamenjek innen végre, de Mingi megszólít, arcán szomorú mosollyal.
-Kang, ráérsz ma esetleg?-tördeli zavartan a kezeit.
-Igen, történt valami?
-Tudod, vettem azt a tortát anyának-mondja, mire helyeslően bólogatni kezdek-a helyzet az, hogy nem szóltam apának róla és öh... megette.
Bár nagyon szomorúan néz rám, nem bírom ki, hogy ne kezdjek el nevetni. Ennyire szerencsétlen is csak ő lehet.
-Mivel másikat venni holnapra nincs lehetőségem, arra gondoltam, hogy sütök, de...
Nem kell befejeznie a mondatot, úgyis tudom, mire gondol. Valahogy nem tudnám elképzelni, ahogy a konyhában sürög-forog.
Mondjuk én se vagyok egy konyhatündér, de ezt nem kell megtudnia.
-Értem-nevetek-azt akarod, hogy segítsek?
-Csak ha nem gond.
-Egyáltalán nem, szívesen segítek.
Elmosolyodik, majd hátranéz a fejem mögé, arca aggódóvá változik.
-Van nálad esernyő? Csak mert szakad az eső.

Nem volt nálam, nála se, tömegközlekedéshez pedig semmi kedvünk nem volt, szóval most a csuklómat szorosan fogva vezet végig a kanyargós utcákon. Rohanunk, bár már nem számít - érzem, ahogy a cipőm beázik, mégsem érzem úgy, hogy fáznék. Nem erősen szorít hanem inkább úgy, mintha egy porcelánbaba lennék, amit nem akar eltörni.

Végül csak eljutunk hozzájuk, azonnal kibújok a bakancsomból és a pulcsimból, amelyeket elvisz kiteríteni.
Szép házuk van, pontosan így képzeltem el. Olyan, mintha rendetlenség lenne benne, de igazából minden a helyén van és együtt szép látványt alkot.
Mint Mingi.
Bevezet a konyhájukba, ami hatalmas - attól féltem, hogy esetleg nem lesz elég helyünk, viszont biztos vagyok benne, hogy itt még mi ketten is össze fogunk tudni rakni valami ehetőt.
A konyhapultra ki vannak készítve a hozzávalók egy egyszerű csokitortához, mintha számított volna az érkezésemre. Az asztalon egy besárgult lapú receptkönyv hever, amiből mindenféle post-itek állnak ki. Felveszi majd odahozza nekem tanulmányozás céljából - úgy néz rám, mintha valami szakácsisten lennék.
-Mingi, őszinte leszek veled-vigyorgok-nem vagyok benne biztos, hogy engem kellett volna megkérned erre. Nem mozgok valami otthonosan a konyhában.
-Yunhonál meg nálam jobb vagy, hidd el. Múltkor pudingot akartunk főzni és elrontottuk. A pudingot, érted?
-Hogyan?-kérdezem vihogva.
-Nem kevergettük-temeti az arcát tenyerébe-remélem, most már érted, miért nem őt kértem meg rá.
Erre már csak egy halk kuncogással válaszolok, majd végre nekilátunk a receptnek és úgy tűnik, minden rend szerint halad.

-Ennek biztosan így kéne kinéznie?
Mindketten csípőre tett kézzel meredünk a barna színű, tésztának indult valamire, ami úgy néz ránk, mint ami mindjárt kimászik a tálból és ránk ugrik.
-Nem hiszem-suttogok, mintha attól félnék, hogy a végén még meghallja, miket beszélek róla-megkóstolhatnád.
-Én? Miért én?
-A te házadban vagyunk és az ott anyukád tortájának a masszája.
Nagyot sóhajtva a tálhoz lép, ujjával belekanalaz és fintorral az arcán beveszi a szájába. Visszafojtott lélegzettel figyelem a reakcióját, ami nem egészen olyan, mint amire számítottam.
-Ez nem is olyan rossz-mondja végül-kóstold meg te is.
Tényleg finom - bár rohadt undorítóan néz ki.
Tortaformába öntjük, majd várunk, amíg sül. Hirtelen odalép a liszthez, vesz belőle egy marékkal és mellkason dob vele.
Ezt nem hagyhatom szó nélkül, így visszatámadok, ami egy hosszadalmas és elég komoly harchoz vezet. Nem foglalkozunk azzal, hogy már mindent liszt borít; csak dobunk és dobunk, amíg a szétszakadt zacskó el nem fogy.
Elhessegetem a szemem elől a port és Mingire nézek. Összeszorított szemekkel nevet, szerteszét álló hajának lisztesek a végei. Így olyan, mint egy nagyra nőtt kisgyerek.
Kinyitja a szemeit, még mindig szélesen mosolyogva közelebb lép hozzám. Nem hátrálok, hagyom, hogy elém álljon, pontosan úgy, mint pénteken. Ujjaival leseper egy kis lisztet az arcomról, majd kezeit a vállamon pihenteti. Felnézek rá, a tekintete a számról a szemeimre csúszik, gesztenyebarna szemei ismét megigéznek.
Ha most megcsókolna, hagynám neki, ez egészen biztos.
Egyikünk sem szól semmit. Hallgatom, ahogy a szívem hevesen ver, arcomon érzem leheletének szelét. Elpirulok és látom, hogy a fülei neki is vörösek - ez megmosolyogtat.
Még közelebb hajol, a szívem pedig úgy érzem, ki fog ugrani a helyéről. Lehunyom a szemem, felkészülve arra, hogy újraéljük a péntek estét.
Csipogást hallunk. Ellép előlem, hogy megnézze a tortát, én pedig lemondóan fújom ki az eddig tüdőmben tartott levegőt. Egyrészt rohadjon meg a sütő, másrészt most komolyan azt vártam, hogy Mingi megcsókoljon?

-Azt hiszem, készen van-suttogja, én pedig felkapom a fejem. Most semmit nem tudok leolvasni az arcáról, a fejem fölött lévő lámpa megvilágítja a gödröcskéit, amiből tudom, hogy mosolyog, de fogalmam sincs, őszinte-e.
Mingi alapvetően egy kiszámítható ember. Ami a szívén az a száján és az érzelmei kivétel nélkül mindig látszottak az arcán.
Nos, eddig.
Bár most lehet, hogy inkább azzal kellene foglalkoznom, hogy én mit érzek.
17 életévem alatt még sosem voltam ennyire összezavarodva. A szerelemmel kapcsolatban nem vagyok teljesen tudatlan, de semmihez sem tudom ezt az érzést párosítani.
Ha jellemeznem kellene, valami olyasmit mondanék, hogy meg akarom fojtani, de szeretetből. Vágyom a csókjára és a figyelmére, több időt akarok vele tölteni, de mégis, az agyam azt harsogja, hogy ő Mingi, nem kellene belészeretnem.
Lehet, hogy már késő.

A torta egészen jól sikerült. Csak a teteje égett meg egy kicsit, ami annak köszönhető, hogy abban a pillanatban a torta helyett egymással foglalkoztunk - amit nem igazán bánok.

Amint eljön az idő, hogy menjek, egy gyors ölelés kíséretében egy kabátot nyom a kezembe. Az eső még esik, esernyőt pedig hirtelen nem talál.
Zsebre dugott kézzel sétálok hazafelé, amikor megérzek valamit a kabát jobb zsebében. Kiveszem; egy szürke-fekete karkötő az.
Mosolyogva teszem fel a kezemre. Majd egyszer visszakapja.

12.01.