a night to remember [sanggi]

26 : egy este, ami végül éjszakába fordult át

Félve nyomom be a csengőt, tekintetemmel a lábtörlőt fixírozom. Nem ez az első alkalom, hogy idejövök, azonban most Mingi vár engem és nem tervez innen sehová sem vinni, így azért egy kicsit mégis félek. Az ajtót ezúttal nem padtársam édesanyja nyitja, hanem az, akihez jöttem, így majdnem eldobom a holmimat a kezemből, annyira hirtelen ér az ölelése.
-Neked is szia - motyogom még mindig kicsit sokkos állapotban, mire felnevet.
-Bocsi, csak úgy megörültem neked - vigyorog - na gyere be, meg ne fázz nekem.
Mindketten az égre pillantunk, ahol most egyetlen felhő sincs, a nap pedig hét ágra süt, mint egy nyári délelőttön. Röhögve megrázom a fejem, mire Mingi maga előtt tolva tessékel be a házba.
A karácsonyi mézeskalács helyett most palacsintaillat lengi be a ház alsó szintjét. Ledobom magamról a cipőmet és a pulcsimat, majd köszönök a konyhában szorgoskodó anyukájának, aki mosolyogva üdvözöl.
-Fent leszünk, jó? - kérdezi Mingi a nőtől, majd meg sem várva a választ int, hogy kövessem a szobájába, ami még mindig pontosan ugyanúgy néz ki, mint ahogy emlékszem rá.
-Mi van a táskádban, Kang?
-Hoztam filmeket - mosolygok zavartan, miközben a hátizsákomból előhúzok két dvd-t - nem tudom, van-e lejátszód hozzá, de inkább elraktam így, nehogy elfelejtsem.
-Miért nem írtad fel magadnak? - néz rám kérdőn.
A homlokomra csapok.
-Basszus, erre nem is gondoltam - motyogom, ő pedig röhögni kezd - ez így nagyon gáz.
-Semmi baj Kang, elég, ha kettőnk közül az egyikünknek van józan paraszti esze - borzolja fel a hajam, amire csak egy szemforgatással válaszolok.

Bár világosan megmondom neki, hogy nem kell csak a szeleburdiságom miatt megpróbálnia feléleszteni az ősrégi lejátszójukat, nem hallgat rám, így most kínosan ácsorogva figyelem, ahogy szerel.
-Nyugodtan leülhetsz ám - pillant rám nevetve - ez még el fog tartani egy darabig, szóval érezd magad otthon.
-De tényleg nem kell ezt csinálnod...
Erre nem válaszol, csak megcsóválja a fejét és tovább szenved, közben halkan káromkodva. Sikerül beletörődnöm, hogy megmakacsolta magát, így az íróasztalához lépek és szemügyre veszem a képeket, amelyek már a hajfestéskor is itt álltak képkeretekben. Amin legelőször megakad a szemem, az az a fotó, amit karácsonyra adtam neki és a mellette lévő, falra ragasztószalaggal felerősített, feltehetően fénymásolt verziója a levélnek, amit eredetileg a kép hátuljára írtam. Mosolyogva időzöm el egy nyolcunkról készült szelfin, ami szintén be van keretezve, felkuncogok a boldog arcok láttán, de ekkor mögülem Mingi kiáltását és egy ismeretlen sistergést hallok meg. Megfordulok, úgy nézek a szoba tulajdonosára, aki döbbenten mered a lejátszóra. A furcsa hang még mindig szól, félve nézünk egymásra barátommal, aki óvatosan kihúzza a tévéjéből a kábelt.
-Lehet tényleg hanyagolni kéne - mondja halkan, én pedig nevetek.
-Én megmondtam.

Mindkét kezemben takarókat és párnákat tartok, miközben ő a konyhaszekrényben kotorászik.
-Sós vagy paprikás? - mutat felém két csomag chipset.
Megvonom a vállam.
-Teljesen mindegy.
Végül mindkettőt elhozza és visszaterel a szobájába. Kivéve a kezemből az ágyára dobálja a dolgokat, majd ráveti magát és int, hogy tegyem én is ugyanezt. Kicsit vonakodva ugyan, de leülök mellé, tisztes távolságot és egy párnát tartva kettőnk között, nehogy a végén még vörösebb legyen az arcom, mint az ágyneműje huzata.
-Szóval mit is akartál nézni? - nyomkodja a távirányítóját.
A kezembe veszem a két dvd-t és némán latolgatom a lehetőségeinket. Az egyik egy romatikus film, ami nagyon sokáig a kedvencem volt, a másikat pedig anya nyomta a kezembe, mondván "biztos benne, hogy tetszeni fog nekünk". Végül az utóbbi mellett döntök, lediktálom Minginek a címet, ő pedig szemöldökét ráncolva keresi ki azt.
-Ez az? - mutat az első lehetőségre, mire zavartan megvonom a vállam.
-Őszintén szólva, fogalmam sincs - nevetek -, még sosem hallottam róla.
-Akkor jó lesz - dől hátra mosolyogva.

Már vagy fél órája bámuljuk a tévét és folyamatosan röhögünk. Nem azért, mert ez a film vígjáték lenne, legalábbis erősen kétlem, hanem egyszerűen annyira rossz. A főszereplő egy idióta és szinte semminek sincs értelme; amikor éppen nem a hasunkat fogva hahotázunk egymás mellett Mingivel, akkor fintorogva, szemöldökünket ráncolva próbálunk együtt rájönni, hogy mi miért történt, de ahogy telnek a percek, ezek az értetlen összenézések egyre kevesebbek lesznek, mindketten beletörődünk abba, hogy nem fogunk egyről a kettőre jutni. Arra gondolok, hogy jól is jön ez a helyzet, mert egy pillanatra sikerül elfelejtenem, mennyire reménytelenül szerelmes vagyok a mellettem szélesen vigyorgó fiúba, de ekkor rám néz, szívem kihagy egy ütemet, tekintetemet pedig el kell kapnom róla, mert különben lebuktatom magam.