a night to remember [sanggi]

17 : egy rajz amit örökre őrizni fogok és hét igaz barát

Fülhallgatómat kivéve a fülemből integetek a kapuban álló Wooyoungnak, aki mosolyogva viszonozza a gesztust. Fogalmam sincs, hogy miért nem együtt sétálunk iskolába tekintve hogy két utcányira lakik tőlem, de a két és fél év barátságunk alatt már hozzászoktam ahhoz, hogy minden reggel a suli előtt vár rám.
-Jó reggelt, Yeo - mondja - már hiányoztak ezek a reggeleink.
-Nekem is - mosolygok, majd mögötte Mingit és Yunhot pillantom meg, ezúttal a valamin éppen nagyon röhögő San társaságában, akik éppen felénk igyekeznek.
-Őt hol szedték össze? - nevetek, mire Wooyoung is megfordul, szemei felcsillannak, majd nekifutásból párja nyakába ugrik. Mingi és Yunho odasétálnak hozzám, utóbbi hányáshangokat imitál.
Végül Sannak sikerül lehámoznia Woot magáról és egymás kezét fogva csatlakoznak hozzánk.
-Jó a hajad, Mingi - virul legjobb barátom, valószínűleg San jelenlététől.
-Köszi. Ez csinálta itt - mutat rám - rosszabbra számítottam, de ja, egész okésra sikerült.
-Tegnapelőtt nem ezt mondtad, seggfej - csapok a karjára - 'jaj Kang, nem vagy te titokban fordász?' - imitálom mély hangját, mire kezét a számra tapasztja.
-Szegény nem tudja mit beszél, ne haragudjatok rá.

A nagy beszélgetés közepette mind az öten teljesen elfelejtjük, hogy miért is vagyunk itt, így San egy Wooyoung szájára adott apró puszi után rohan tovább az ő osztályterméhez, mi pedig két perc késéssel esünk be angolra.
-Elnézést a késésért - hajolok meg elsőnek, amit a többiek is követnek. Az angoltanárunk int, hogy leülhetünk, így lihegve rogyok le a Mingivel közös helyünkre barátommal együtt.
-Te aztán tudsz futni, Kang - motyog Mingi a fejét fogva.
-Muszáj volt, nem akarom késéssel zárni az első félévet.
-Végülis igazad van - mondja, pajkos mosollyal veszi elő a felszerelését.
-Song, Kang, befejeztétek? - rivall ránk az angoltanárunk a nagy beszélgetés közepette, mi pedig elcsendesedünk. Yunho egy pillanat erejéig hátrafordul és fel-le húzogatja a szemöldökét, ami egyrészt idegesít, másrészt elég nehéz visszatartanom a nevetést.

Az órák hátralevő részében beszélgetünk, ezúttal ügyelve arra, hogy ne szóljanak ránk ismét. Bármennyire is sok időt töltöttem eddig Mingivel, mindig azt veszem észre, hogy vele bármikor és bármennyit tudok beszélni. Nálam ezerszer jobb szociális készségekkel van megáldva, így ügyel arra, hogy soha ne álljon be köztünk kínos csend (amit én is ezerrel próbálok elkerülni), de a közelében én is úgy érzem, mindent meg tudok vele osztani.

Ránézek; félig fekve firkálgat a füzetébe, arcáról lerí, hogy rettentően unatkozik. Utolsó óránkon ülünk, így már mindkettőnk figyelme lankadni kezdett (meg hát Mingi egyébként sem a jegyeiről híres).
Elkezdek rajzolni a kezemben fogott tollammal a karjára, amitől meglepetten néz rám.
-Mit csinálsz, Kang? - kérdezi, mire csak mosolyogva megvonom a vállam.
-Kidekorállak.
Röhögve teszi vissza a kezét az asztalra megadva az engedélyt arra, hogy mindenfélét pingáljak az alkarjára, amitől perceken belül több a kék felület rajta, mint a bőrszínű.

Elképedve kapkodja a tekintetét köztem és a keze között, én pedig alig tudom megállni, hogy ne nevessek fel.
-Ezt megkeserülöd - mondja játékosan, majd megragadja a karom és alkotni kezd. Nem ellenkezek, mert megérdemlem, így csak szélesen vigyorogva figyelem az arcát. Komoly arccal koncentrál, mintha nem egy egyszerű kék tollal dolgozna, hanem egy tetoválógéppel.

-Kész vagyok - mondja végül, én pedig furcsán nézek a karomra; nem igazán tudom megállapítani, hogy mit is ábrázol a rajza.
-Öhm, nagyon szép - ráncolom a szemöldököm - mi is ez pontosan?
Felnézek rá, ő pedig szomorúan tartja a szemkontaktust. Úgy fest, mintha ez a kérdésem a szívéig hatolt volna.
-Ne már, Kang. Az ott egy rózsa - bök ezernyi vonal zavaros összességére - azok meg mi vagyunk - mutat két aránytalan pálcikaemberre.
-Nagyon aranyos - mosolygok és komolyan is gondolom, mert bármennyire is kivehetetlenek ezek az ábrák, szívét-lelkét beletette a készítésükbe és pluszpont, hogy jól nézett ki rajzolás közben.
-Esküszöm nem lenne ilyen ronda, ha papírra ment volna - erősködik, amin csak nevetni tudok. Kuncogva nézem, ahogy kitép egy darabot a füzetlapjából és ismét heves firkálásba kezd, tollának hangjára pedig Yunho is hátrafordul (akiből kinézem, hogy fél szemét mindig Mingin tartja).
-Mit csinál már megint ez a bolond? - kérdezi tőlem, én pedig alig tudom magamban tartani a nevetést.
-Alkot - nyögöm ki végül, ami nevetésre készteti barátomat, így ketten figyeljük, ahogy Mingi precíz mozdulatokkal befejezi remekművét.
-És kész is! - büszkélkedik, majd tekintete találkozik legjobb barátjáéval - te meg minek vagy itt? Fordulj csak szépen előre és tanulgass - mondja neki unott arckifejezéssel, amitől mindketten halkan felnevetünk. Yunho úgy tesz ahogy parancsolták neki, én pedig újra teljes egészében Mingire figyelek, aki odaadja nekem a papírfecnit.
El kell ismerni, valóban kivehetőbben néznek ki az ábrák. Nem egy grafikus szint, de ha nagyon hunyorgok, belelátom, amit ábrázol.
-Ez tényleg sokkal jobb - mondom mosolyogva, szemei pedig csillogni kezdenek. Most olyan, mint egy imádnivaló, nagyra nőtt gyerek; szoros ölelésbe húz és nem foglalkozik azzal, hogy egyébként még mindig órán vagyunk.

Végül széles vigyorral tolom el magamtól, a csengő pedig ez alkalommal is a mi oldalunkon áll, így percekkel később már Wooyounggal és Yunhoval az iskola előtt várakozunk Sanra, akit még nem engedtek el az órájáról.
-Hideg van - nyöszörög legjobb barátom, aki szokásához hűen alulöltözött, pedig ezerszer elmondtam már neki, hogy télen téli ruhákat vegyen fel - hol van Sanie? Mindjárt halálra fagyok.
Párja szőke herceg módjára lép ki az ajtón abban a szent pillanatban, ahogy Woo befejezi a mondatát. Félmosollyal lép oda hozzánk és öleli át a vacogó Wooyoungot, akinek az arcáról le lehet olvasni, hogy már annyira nem is zavarja az időjárás.
Mögötte felbukkan két ugyancsak ismerős fej is. Seonghwa és Hongjoong integetnek az irányunkba majd torpannak meg a kis csoportunk előtt, kettejük közül az idősebb arcán játékos csalódottság terül el.
-Programot szerveztek nélkülünk? Micsoda hálátlan bagázs - dünnyög.
-Nem egészen - mosolyog Mingi - pont most akartam megkérdezni a többieket, hogy el akarunk-e menni enni valamit. Nem maradsz le semmiről ha ez a bajod, sőt, nem jöttök ti is?

Természetesen beleegyeznek, így heten sétálunk a Mingi által kijelölt gyorsétterembe, ahol találkozunk Jonghoval is, akit Yunho hívott meg és akiről még mindig nem tudjuk, hogy hova jár iskolába, de már beletörődtem abba, hogy nem olyan lényeges.

Egyből elfoglalunk egy sarki asztalt (ahol kényelmesen maximum hat ember férne el) és kajarendelés után mindenki egymás szavába vágva kezd el annak az embernek magyarázni, akivel éppen társalogni kíván. Én csak csendben próbálom feldolgozni a helyzetet, amibe bekeveredtem; az egyik oldalamon Wooyoung hevesen gesztikulál a vele szemben ülő mosolygó Sannak, a másik oldalamon pedig Mingi ül, akihez helyszűkében és Wooyoung könyökének sebes mozgásától félve oda vagyok szendvicselődve. Hallgatom, ahogy Yunhoval és Seonghwával valami játékról vitáznak, majd egyesével kihozzák a tálcáinkat és egy pillanatra teljesen elcsendesedünk; mindenki éhes.

-Azt még megeszed? - mutat Mingi a sült krumplimra, én pedig csak fáradtan sóhajtok.
-Igen és te vagy a negyedik ember, aki megkérdezi. Lassan eszek, jó? Nem tehetek róla - nyöszörgök, majd beleharapok a sajtburgerembe, ami hangos nevetésre készteti barátomat.
-Ekkora harapásokkal nem csodálkozom - vihog - napfénnyel táplálkozol, vagy mi?
Erre a megjegyzésre mindenki nevet, olyannyira, hogy Wooyoung mellettem fulladozni kezd. Megcsapkodom a hátát, majd Mingire nézek és megforgatom a szemem.
-Nagyon vicces - dünnyögöm - na jó, egyél belőle.
-Nekem bezzeg nem adsz? - mérgelődik legjobb barátom, aki három nagy (és hangos) kortynyi kóla után már sokkal jobban érzi magát.
-Én különleges vagyok - röhög Mingi, válaszolva helyettem is, erre pedig csak halkan kuncogok.
Ha még tudnád, mennyire!

Befejezem a sajtburgerem (amitől Mingi száját megkönnyebbült sóhaj hagyja el) és kérdőn nézek rá. A kezében egy majonézes végű sült krumpli van és olyan sunyin néz rám, mint még soha.
-Nyisd a szád - vigyorog, én pedig felvont szemöldökkel rázom meg a fejem.
-Biztos hogy nem.
-Brrr, itt repül a repülő, Kang! - kezd el idétlenül berregni, miközben a szám előtt lengeti a darab krumplit, én pedig a tenyerembe temetem az arcom. Látszólag egy cseppet sem érdekli, hogy emberek között vagyunk és azt kell hogy mondjam, jelen pillanatban rendesen ég tőle a pofám, az biztos.
-Hagyd abba - motyogom nevetve, majd miután látom, hogy nem hallgat rám, legyőzötten becsukom a szemem és hagyom, hogy megetessen.
-Ilyet soha többet ne csinálj - nevetgélek, észre sem véve, hogy hat barátom eléggé furcsán néz ránk.
-Emlékeztessetek, hogy soha többet ne jöjjünk velük enni - motyog San.
-Mondja ezt az, aki ennyi smárolás után szájsebésznek is elmehetne - dünnyög Hongjoong, a megjegyzésétől pedig magán Sanon kívül mind a hatan röhögni kezdünk, de olyan hangosan, hogy több asztaltól is mogorva tekintettel néznek ránk és azt kell hogy mondjam, hogy nem érdekel, mert még sosem éreztem ilyen jól magam, mint most velük.

01.08.