Logan 1: Karácsonyi kaland (átdolgozott kiadás)

6. fejezet

Később, mikor hazaértünk nem beszéltünk egymással. Én nem akartam erről az egészről beszélni, még túl korai lett volna, Logan pedig nem hozta fel a témát. Úgy tűnt, ez amolyan egyezményes megállapodás lett közöttünk. Pár napig úgy éltünk egymás mellett, hogy alig szóltunk egymáshoz. Együtt aludtunk, együtt voltunk napközben, már amikor Logannek nem kellett elmennie, hogy aztán az éjszaka közepén jöjjön haza, de nem igazán társalogtunk.

Már késő este volt, a zuhany alatt álltam és csak élveztem, ahogy a forró víz felmelegített a hosszú séta után. Logan nem volt itthon, én meg nem akartam a házban kuksolni egyedül, szóval nyakamba vettem az utcát és körbejártam a környéket, még úgy is, hogy nagyon hideg volt odakint. Most azonban a zuhany alatt álltam, ezért nem hallottam, ahogy a Yukon leparkolt a garázsban és Logan hazaért. Legalább fél óráig biztos, hogy a víz alatt voltam, mikor meguntam az egészet. Csendesen léptem ki a zuhany alól, komótosan törölköztem meg, hajam is vizes volt, a törölköző itatta fel a cseppeket. Magamra húztam a fehérneműmet, aztán egy pólót és rövidnadrágot, amit a táskám mélyéről halásztam ki. Nem tudtam, hogy Logan megjött-e már, de nem akartam tovább várni, gyomrom megkordult az éhségtől, így lefelé vettem az utamat. Már a lépcső tetején állva láttam, hogy a konyhában égett a villany, ezek szerint végre hazajött. Csendesen sétáltam le az emeletről, de a nappaliba vezető átjáróban álltam meg. Földbe gyökerezett a lábam a látványtól, egyszerűen szíven ütött az egész.

Logan a sziget előtti bárszéken ült, egy üveg whisky volt előtte egy pohárral. Az üvegben az arany színű folyadék már csak az üveg negyedéig volt. Tisztán emlékeztem erre az üvegre, fent volt az egyik polcon, érintetlenül, mikor eljöttem Loganhez a kórházból. Most azonban nagyon úgy tűnt, hogy a férfi elég csúnyán felöntött a garatra. Rémlett, hogy Logan sem evett semmit egész nap, úgy ment el otthonról. Ha pedig nem evett ott sem, ahol járt, akkor tudtam, mennyire könnyen a fejébe szálhatott az alkohol. Csendes léptekkel mentem oda hozzá, könyökével támaszkodott a pulton, fejét megtámasztotta a tenyerével és a whiskys üveget piszkálta szabad kezével. Mikor mellé léptem, rám se nézett. Nem tudtam, mi üthetett belé, de tudtam, hogy valami nincs rendben. Már nyúlt volna ismét az üveghez, hogy újabb adagot töltsön ki magának, mikor ráfogtam az alkarjára és visszanyomta a pultra. Dühösen kapta rám a pillantását, azonban álltam a tekintetét. Ebben a helyzetben egyáltalán nem féltem tőle, tudtam, hogy mit csinálok.

– Elég – szóltam rá határozottan. Újra megpróbálta felemelni a karját, amit rögtön visszanyomtam a pultra.

– Ne parancsolgass nekem a házamban! – Dühtől fojtott volt a hangja. Láttam a tekintetén, hogy valóban eleget ivott már, egész testében megfeszült, ennek ellenére sem engedtem el a karját.

– Te hívtál – feleltem rögtön. Régről érzett magabiztossággal néztem a kék szemekbe, éreztem, ahogy alkarja megfeszült a tenyerem alatt, megint próbálta megemelni az üveget, most már sokkal erősebben. Az én válaszom sem maradt el, sokkal erősebben nyomtam vissza a karját a pultra, hogy az üveg hatalmasat csattant a sziget tetején.

– Fejezd be! – szólt rám. Éreztem a hangján, hogy nyíltan fenyeget, de nem hatott meg. Nem akartam, hogy ugyanazt elkövesse, amit én.

– Majd akkor, ha ezt abbahagyod!

– Mit érdekel téged, mit csinálok?! – emelte meg a hangját, nehezen forogtak a szavak a szájában, én mégis álltam a sötét pillantást. Más helyzetben talán megijedtem volna tőle, most pontosan úgy nézett rám, mint Andrew-ra a klubban. Tekintete elsötétült, arca ijesztő, dühös fintorba torzult.

– Érdekel, mert itt vagyok én is.

– Akkor menj, ha nem tetszik!

– Hülyeséget csinálsz!