Logan 1: Karácsonyi kaland (átdolgozott kiadás)

17. fejezet

Délután fáradtan keltem fel. Logan még aludt mellettem, de már nem bírtam tovább az ágyban maradni. Halkan lecsúsztam onnan, lábam a puha szőnyegbe süppedt, aztán felkaptam a plüss köntösömet és kisurrantam a hálószobából. Úgy tűnt, még Dean is az igazak álmát aludta, mert csendes volt a ház. Lesétáltam a konyhába, hogy kávét készítsek magamnak, miközben a gondolataim messze jártak. Végig azon rágódtam, amiket Dean mesélt, a csuklómon a karkötő finoman előre csúszott a kézfejem irányába, ahogy a bögrémet a kávégép alá tettem. Nagyot sóhajtva simítottam végig a hűvös ékszeren. Még mindig nagyon szerettem ezt az ajándékot, és nem akartam elhinni, hogy Logan mennyit költött rám. Igazából nem értettem őt, eddig még senki nem vett nekem ilyen drága ajándékot, főleg annak tudatában, hogy tudta, mennyire nem szeretek a pénzen rugózni, viszont nem haragudtam rá ezért. Deannek igaza volt abban, hogy Logan miért nem mondta el, pontosan mit vett, inkább hagyta, hogy abba a hitbe ringassam magam, amibe csak akarom.

Ha már akkor felismerem az ékszert, nagy lett volna annak a valószínűsége, hogy megijedek tőle és inkább hátraarcot veszek, és sejtettem, hogy Logan ezt megérezte, ezért se mondott akkor semmit. Most, ennyi idő után, már egyáltalán nem volt ijesztő a gondolat, inkább szokatlannak mondtam volna. Logan tényleg nem kevés időt és pénzt fektetett a kapcsolatunkba, annak ellenére is, hogy több mindenről nem volt hajlandó beszélni. Sóhajtva vettem el a bögrét és ültem le a konyhasziget mellé a bárszékre. Csak kavargattam magam előtt az italt, néha belekortyolva. Nem tudtam, most mi a fenét csináljak, de erősen azon morfondíroztam, hogy felhívom édesanyámat, és kikérem a tanácsát.

Bő órával később meghallottam az első lépteket a lépcső felől, aztán nem sokkal később Logan nyúzott arccal lépett a földszintre. Morogva sétált a konyhába a kávégéphez, majd odalökte a poharát a gép alá és karba tett kézzel megfordult, hogy derekát a pultnak támassza.

– Jól vagy? – néztem rá kérdőn, apró mosollyal az arcomon. Sejtettem, milyen állapotban lehetett.

– Nem igazán, fáj mindenem.

– Nem kellett volna annyit innod – pillantottam rá a bögrém fölött. Azt a csúnya nézést, amivel végigmért, nem bírtam megállni mosolygás nélkül.

– Ne vigyorogj! Megmondtam, hogy még beszélgetünk arról a húzásodról – tette hozzá, miközben ujjával fenyegetőn rám mutatott, persze csak vállat vontam.

– Legközelebb ne jelents ki olyat, amiben nem vagy biztos.

– Honnan kellett volna tudnom, hogy bejönnek a csajok is?! – lépett oda a pulthoz, miután lefőtt a kávé és a bögréjét a pultra tette, hogy elhúzza előlem a cukortartót.

– Miért nem kérdeztél meg?

– Minek? Jelét sem mutattad annak, hogy rá kéne kérdeznem! – Nagyon komikus volt az arckifejezése, egyszerre volt meglepett és bosszús, kék szemével mérgesen nézett rám.

– Te könyveltél el szende kislánynak, magadra vess! – vágtam rá azonnal, közben letettem a bögrét magam elé a konyhaszigetre.

– Nehogy már az én hibám legyen, te mondtad, hogy csak azzal a faszkalappal voltál együtt, utána senki mással, amíg nem jöttem a képbe!

– Én azt mondtam, hogy férfiakkal nem voltam együtt, de nem mondtam egy szóval sem, hogy csajokkal sem próbáltam meg. – Oké, most kivételesen jólesett, hogy húzhattam az agyát, az a pillantás, amivel végigmért, leírhatatlan volt.

– És ebből a félinformációból kellett volna kikövetkeztetnem az egészet?

– Mondtam, legközelebb kérdezz meg, nem harapok – mondtam neki újra, persze azonnal felhorkant.