Logan 1: Karácsonyi kaland (átdolgozott kiadás)

1. fejezet

//Igen, ez egy új, átdolgozott történet lesz. 

Már régen szerettem volna nekiülni a sztorinak, de valahogy se időm, se energiám nem volt, azonban most úgy éreztem, itt a megfelelő pillanat.

Remélem, ez is ugyanannyira tetszeni fog nektek, mint annak idején az első verzió, és az új fordulatok és váratlan meglepetések magukkal ragadnak mindenkit.

Élvezzétek, amíg még lehet!//

-o-o-o-o-o-

„Az az este mindent megváltoztatott az életünkben..."

Szaladtam, ahogy a lábaim bírták, hogy elérjem az utolsó buszt, ami hazavitt volna a lakásomhoz. Az utóbbi napokban csak rohanásból állt az életem, mióta Andrew-val szakítottunk, nem találtam a helyemet ebben a világban. Az állandó nyaggatásai, a beszólásai a kinézetemre, az, amikor felszedtem egy-két kilót és megjegyezte, hogy kövér vagyok, mind odáig fajult, hogy felhívott, mikor a barátaim körében ünnepeltük Dora születésnapját az egyik közeli étteremben és kijelentette, hogy itt vége mindennek és őt nem érdekli semmi, csak hogy Georginával lehet, mert szerinte neki nem vagyok elég jó!

Kedvem lett volna ott helyben felképelni az idiótát - szerintem sejtette, hogy orrba vágtam volna, ezért közölte ezt telefonon -, akit szerettem hajdanán, vagyis nem... csak ragaszkodtam hozzá, mert azt hittem, nem kaphatok nála jobbat, nem érdemlek nála jobbat és hova jutottam?! Itt poshadok ebben a nyomorult állóvíznek becézett depresszióban egy olyan faszkalap miatt, akinek nem jelentett semmit az elmúlt öt év! Sylvi is megmondta, hogy ez lesz, mi több, még a többiek is szóltak miatta, de én ostoba, mentem a saját fejem után, mert tényleg úgy éreztem, hogy szeretem... talán szerettem is... még a legelején, amikor összejöttünk, amikor még kedveskedett és nem szólt be azért, mert tovább tanultam és volt állásom az egyetem mellett. Akkor régen még szerettem Andrew-t.

– Oh ne, basszus! VÁRJON! – kiabáltam a sofőrnek, aki épp akkor állt be a megállóba, de túl messze voltam, hogy valóban lásson. Rágyorsítottam a tempóra, már futottam, ahogy csak tudtam, de becsapta az orrom előtt a busz ajtaját, aztán füstfelhőket eregetve, vidáman elpöfögött az utolsó busz, én meg lesújtva álltam ott egyedül, éjszaka, Los Angeles külvárosában. Ennél már tényleg nem lehet rosszabb az életem!

-o-o-o-o-o-

– Neela, figyelsz te rám? – emelte meg hangját barátnőm, mire felkaptam a fejem a telefonom kijelzőjéről. – Azt kérdeztem, hogy kérsz kávét? Nagyon el vagy bambulva, minden rendben van? Ugye nem Andrew az...

A levegőben hagyta lógni a kérdést, mire nagyot sóhajtva megráztam a fejem, letettem a telefont és kényelmesen elterültem az asztalon a konyhában. Több hét is eltelt már, mióta kidobott, én viszont azóta rágtam magamban a pro-kontra érveket, hogy ez miért nem jó, vagy épp miért jó nekem, de nem jutottam dűlőre saját magammal és úgy éreztem, lassan kezdek becsavarodni az egésztől. Ha nem lett volna Sylvi, szerintem már a zártosztályon lettem volna kényszerzubbonyban. Túl sokat agyalok, szokta mondogatni nekem minden áldott nap az elmúlt időszakban.

– Amúgy még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Kérsz kávét? – állt meg mellettem Sylvi huncut mosollyal az arcán, kezében a kávés kannával, mire aprót kuncogtam. – Na, ezt már sokkal jobban szeretem. Hm, ez érdekesnek tűnik, nem akarunk elmenni ide?

Nem értettem a kérdését, csak mikor a telefonomra bökött az ujjával - közben kitöltött nekem egy bögre forró kávét -, akkor vettem észre, mire céloz. Szemöldök ráncolva emeltem meg a fejemet, hogy jobban szemügyre vegyem a meghívót, amit az egyik ismerősöm osztott meg a facebookon.