Logan 1: Karácsonyi kaland (átdolgozott kiadás)

21. fejezet

Azt hittem, sokkal jobban fog fájni a lövés, mégsem éreztem semmit, csak rémülten bámultam Logant, aki végül leengedte maga mellé fegyvert tartó kezét. Nem értettem, mi történt, nem mertem megmozdulni vagy bármit csinálni, csak álltam ott és figyeltem. Visszadugta a pisztolyt a tokjába, majd megindult felém. Lefagytam teljesen, zavartan néztem, ahogy a zsebéből elővett valamit, a bilincset leszedte rólam, ami aztán csilingelve a kavicságyra zuhant. Nem tudtam, mit kellene tennem, Logan nem nézett rám, csak állt előttem, végül hátrált egy lépést, akkor hallottam meg a sietős lépteket. Valaki közeledett hozzánk a másik irányból, mint ahonnan jöttünk. Abba az irányba néztem, ahonnan a hangot hallottam, mikor a félhomályban felismertem Dylant. Amint meglátott minket, tőlünk alig két méterre megtorpant és halálra váltan nézett hol engem, hol Logant.

– Tüntesd el a városból! – Éreztem, ahogy Logan a hátamra fektette a tenyerét, finoman előretolt Dylan irányába, összerándultam az érintésétől. – Soha többet nem jöhet vissza!

– Mit tettél? – Dylan egy pillanatig nem mozdult, végül megindult felém. Ahogy közel ért hozzám, úgy ugrottam meg ijedten. Lecibálta magáról a pulóverét, azt terítette a vállamra kapkodva. Hálásan húztam össze magamon a puha anyagot, valamennyire takarta meztelenségemet.

– Amit kellett – Logan beszéd közben megint hátrált tőlünk egy lépést.

– Ugye nem?! – Dylan hangja megbicsaklott, ahogy Loganre nézett, követtem a tekintetét. Logan csak állt tőlünk pár lépésre, már nem tűnt félelmetesnek, sem dühösnek, csak lehajtotta a fejét.

– Ismered a szabályt, életet életért.

– Los Ángeles de La Muerte – felelt Dylan elhűlve, könnyei felszántották fiatal arcát. – Meg fognak ölni!

– Nem számít.

– Mit tegyek?

– Vidd el a városból, lehetőleg minél messzebb! Nem tudhat róla senki rajtad és Sylvin kívül, te pedig húzd meg magad egy időre – felelt Logan, aztán már fordult is, hogy ott hagyjon minket, mikor a nevén szólítottam. Azonnal megtorpant és nem ment tovább. Reszketve léptem az irányába, felém fordult, én újabb lépést tettem felé, végül teljesen megszüntettem kettőnk között a távolságot. Tenyerem mellkasára simult, el akart húzódni előlem, de a konténer falának ütközött a háta. Ujjaim alatt éreztem, szíve milyen gyorsan vert, ahogy mellkasa is erőteljesen emelkedett és süllyedt. Nem tudtam, mit tegyek, nem értettem, mit csinált és miért, de azt tudtam, hogy talán most fogom őt utoljára látni.

– Miért? – Hangom annyira halk volt, Logan mégis megrándult. Nem nézett rám, csak a földet bámulta.

– Már mondtam.

– Miért?! – tettem fel újra a kérdést emeltebb hangon. Éreztem, ahogy nagy levegőt vett.

– Mert szeretlek. – Ahogy ezt kimondta, még közelebb léptem hozzá, testünk majdnem összeért. Másik kezemmel is a mellkasára simítottam, végre megmozdult, viszont ahogy karomhoz próbált hozzáérni, megrándultam a váratlan mozdulattól. Abban a pillanatban megállt és erőtlenül visszaejtette a kezét a teste mellé. – Mennetek kell, nincs több időm!

– Gyere velünk – néztem rá, próbáltam a szemébe nézni, de csak elnézett mellettem és maga elé bámult. Szavamra szíve gyorsabban kezdett el verni, azt hittem, majd kiugrik a mellkasából. Ugyanazt éreztem, a szívem erőteljesen kalapált, a torkom összeszorult, gyomrom erős görcsbe rándult.

– Nem lehet.

– Kérlek...

– Induljatok! – szólt rám erélyesebben. Megugrottam a hangjától, előrébb lépett, így hátráltam tőle ijedten, miközben egyik kezem a karjára fogott. Éreztem ujjaim alatt, ahogy teste megfeszült.