Logan 1: Karácsonyi kaland (átdolgozott kiadás)

16. fejezet

Napokkal később az egyetem folyosóit róttam Sylvivel az oldalamon. Beszélni akartam vele, bár féltem, mit fog hozzá szólni, vagy hogy egyáltalán Dylan mondott-e neki valamit az estéről. Gyanítottam, hogy nem avatta be semmibe barátnőmet, de ezt Sylvitől kellett hallanom.

– Figyelj, nem ülünk be inkább a kávézóba? Képtelen vagyok most az előadásokra figyelni – fordultam barátnőmhöz komoly arccal. Sylvi csak beleegyezőn bólintott, belém karolt, aztán együtt mentünk át az egyetemi kávézóba, ahol az egyik falhoz közeli asztalhoz ültünk le, jó távol mindenkitől, nem szerettem volna, ha mások is fültanúi lennének a beszélgetésünknek.

– Mi a baj, látom, hogy kiakasztott valami? – nézett rám Sylvi, mikor helyet foglaltunk és csak tördeltem az ujjamat mellette. Fogalmam sem volt róla, hogy kezdjek bele. – Történt valami Logan és közted?

– Mondhatjuk – feleltem. Sylvi most már nagyon komoly tekintettel figyelt. – Tudom, hogy nem fogod elmondani, de kérlek, ez maradjon kettőnk között, rendben? Pár napja Logan elrohant otthonról az éjszaka közepén. Nem tudom, mi történt, gondolom megint Adam kereshette, aztán csak órákkal később jött haza, és...

Itt megakadtam, tényleg nem tudtam, hogy mondjam ezt el. Sylvi előre nyúlt és megszorította a kezemet. Mélyen belenéztem barátnőm szemébe, arca és tekintete is aggodalmat sugallt.

– Mikor hazaért, összeesett. Nem tudtam sehogy magához téríteni, akkor láttam meg a sérülést a nyakán.

– Sérülést?

– Valaki olyan erősen fojtogatta, hogy nyoma maradt és ez még csak az egyik a sok közül – hallottam, hogy barátnőm erőteljesebben szívta be a levegőt. – A hátán és a combja hátsó részén valamilyen fegyverrel ütötték meg, talán vasrúddal, fogalmam sincs, de azok a sérülések brutálisak voltak!

– A rendőrök mit mondtak?

– Semmit! Nem engedte, hogy hívjam őket.

– Ezt hogy érted? – kérdezett vissza Sylvi értetlenül, mire nagyot sóhajtottam és megszorítottam a kezét, amivel a kezemet fogta.

– Dylannek telefonáltam, mert nem tudtam, mit csináljak. Azonnal átjött, de nem engedte, hogy értesítsem a rendőröket, Logan pedig vele értett egyet, mikor magához tért.

– Nem értem...

– Nem tudom, mi a fene folyik itt, de mindketten elzárkóztak attól, hogy beszéljünk a rendőrökkel, ráadásul Logan kórházba sem akart menni, ugyanúgy, mint februárban – pillantottam Sylvire kétségbeesve. Éreztem, ahogy közelebb mozdult hozzám és átkarolta a vállamat.

– Mi történt februárban? Eddig ezt nem is említetted!

– Nem akartalak megijeszteni, de miután találkoztunk Logannel a büfében, még aznap este felhívott, hogy feljönne hozzám. Amikor megjött, össze volt verve, a bordáit valaki nagyon csúnyán megütötte többször is – válaszoltam egyre halkabban. Borzalmas volt az az éjszaka és az utána következő időszak is. Igazából már megint ott tartottam, hogy hangosan felszipogtam Sylvi mellett. Én se értettem, mik ezek a hangulatingadozások a napokban, de mostanában egyre többször előfordult, viszont egyelőre ezt annak a számlájára írtam, hogy mennyire felfokozott állapotban voltam napok óta.

– Ez nagyon nem tetszik! Egy dolog, ha bunyózik, szíve joga, meg tudja védeni magát, de ha már fojtogatásig fajul a dolog... Mégis mi a francot művel ez a srác éjszakánként?! – fakadt ki Sylvi idegesen. Éreztem, ahogy magához ölelt és próbált vigasztalni.

– Nem tudom.

– És Dylan sem mondott semmit?

– Csak annyit, hogy Logannek megvan a maga élete és a saját döntései, amikért nem kérhető számon és hogy ne akarjam tudni, mi történik.