Logan 1: Karácsonyi kaland (átdolgozott kiadás)

8. fejezet

A következő napok nyugodtan teltek. Megbeszéltük Logannel, hogy huszadikán hazamegyek a vizsgák miatt, tanulnom kellett még és úgy elég nehéz volt, ha Logan állandóan rajtam lógott, vagy épp én rajta, viszont nagyon sok időt töltöttünk együtt. Logan hol edzett, hol főzött nekem. Egyszer még a főzéssel is megpróbálkoztam miatta, azonban sikerült úgy elrontani az ételt, hogy majdnem felgyújtottam a konyhát is. Kettőnk közül legalább valaki észnél volt, de azt az arckifejezést soha nem felejtem el. Logan olyan képet vágott, mint aki nem akart hinni a szemének, hogy ilyen létezik, viszont tizenkilencedikén, péntek reggel azt hittem, agyvérzést kapok. Este későn kerültünk ágyba, valamikor hajnali egy és kettő között talán, így mikor Logan szétrántotta a sötétítő függönyöket a hálóban, azt hittem, megölöm.

– Ébresztő, virágszálam, hasadra süt a nap! – Ezzel a felkiáltással ébresztett, a fejemre húztam rögtön a takarót.

– Elment az eszed, mégis hány óra van?!

– Nyolc! Szóval kifelé az ágyból, eleget aludtál! – felelt rögtön, miközben csak annyit hallottam, hogy a fürdőszobában matatott valamit. Már kezdtem volna újra visszaaludni, annyira puha és meleg volt az ágy, mikor ez a seggfej lerántotta rólam a takarót. – Ne szóljak többször!

– Mi a jó életért kelünk fel? – nyafogtam neki kómásan, alig bírtam nyitva tartani a szememet, így csak annyit érzékeltem mindenből, hogy Logan sürgölődött és épp fogmosás közben dugta ki a fejét a fürdőszobából.

– Mert reggel van és nem fogok a négy fal között tölteni több napot.

– Zsarnok! – puffogtam neki bosszúsan. Válaszra sem méltatott, inkább visszament a fürdőbe, én pedig próbáltam életet csiholni magamba, nem sok sikerrel. Belassulva másztam le az ágyról, már úgy voltam vele, hogy lemegyek és készítek magamnak kávét, de nem jutottam messzire, Logan a fejemre dobta az egyik felsőmet. – Hé!

– Mielőtt lemész, öltözz fel! Ismerlek már, ha még kávézni is akarsz, soha nem fogunk elindulni.

– Fuh, te! – dühösen kaptam le a fejemről a felsőt, de nem kerülte el a figyelmemet az a pimasz mosoly ennek a seggfejnek a képén. Kedvem lett volna hozzávágni valamit, helyette inkább szitkozódva elkezdtem magamra cibálni az első kezem ügyébe kerülő ruhadarabokat. A fehérnemű, zokni és farmer stimmelt, még a pólót is felvettem, amit a fejemre dobott, aztán kihalásztam a kezéből az egyik kapucnis pulcsiját az "enyém" felkiáltással, mire Logan csak a fejét ingatva nevetett. Kétszer belefértem volna abba a pulóverbe. Kicsinyes bosszú volt tőlem, de jólesett.

Mikor mindketten elkészültünk, már az előtérben húztam magamra a bakancsomat és kabátomat. Bosszús fejjel a nyakamra tekertem a puha sálat is, Logan mellettem vigyorogva ácsorgott és a kezében pörgette a kocsikulcsot.

– Kész vagy már?

– Hova megyünk? – néztem fel rá még mindig puffogva, de egyszerűen képtelen voltam lelohasztani ezt a jókedvet. El nem tudtam képzelni, mitől volt ennyire bezsongva.

– A városba.

– Minek?

– Csavarogni – felelt, aztán kiterelt az ajtón, bezárta mögöttünk a házat, végül mindketten helyet foglaltunk a Yukonban.

– Csavarogni? Mit akarsz te a városban csavarogni? – Úgy néztem rá, mint aki nem hisz a fülének. Igazából nem is hittem, ez még tőle is új volt. Közben a Yukonnal elhagytuk a házat és megindultunk LA belvárosa felé. Kis ideig csak a zene szólt a kocsiban, mikor valamelyiknél Logan felhangosította a rádiót és ütemesen dobolt kezével a kormányon. El se hittem, amit látok, egyszerűen nem tudtam kiigazodni ezen a hapsin. Ma kivételesen nagyon fel volt dobva, le sem lehetett vakarni az arcáról a mosolyt. Már nyúltam volna a mobilomért, hogy megörökítsem, de hiába kotorásztam a zsebemben, nem volt ott semmi. – Basszus, a mobilomat ott hagytam nálad!