Logan 1: Karácsonyi kaland (átdolgozott kiadás)

19. fejezet

Június volt, teltek a napok, a hetek, én viszont nem akartam kimozdulni a lakásom magányából. Képtelen voltam kimenni az utcára, csak bezárkóztam a négy fal közé és zenét hallgattam. Nem jártam be az egyetemre, nem érdekelt, hogy lassan elkezdődött a vizsgaidőszak, és ha ezt így folytatom tovább, halasztanom kell egy évet. A munkahelyemre se jártam be, bár isten látja lelkem, megpróbáltam, de nem ment. Nem akartam emberek között lenni, nem akartam, hogy nekem szegezzék a kérdéseiket, egyszerűen csak annyit akartam, hogy hagyjanak békén.

Sylvi és Dylan jött át hozzám, az első éjszaka barátnőm velem maradt, amiért nagyon hálás voltam. Képtelen lettem volna akkor egyedül maradni, úgy éreztem magam, mint egy élőhalott. Csak járkáltam a lakásban, nem találtam a helyemet, minden Loganre emlékeztetett. Az első napokban nem beszéltem senkivel, édesanyámat se hívtam fel, képtelen voltam rá, nem tudtam, mit is mondhatnék neki mindezek után. A fürdőszoba magányában ott volt mellettem a fogamzásgátló a mosdókagylón, dühösen vágtam a kukába és sírva rogytam a padlóra. Be kellett volna vennem, de nem ment, minek tömjem magamba a gyógyszert, ha nem voltam együtt senkivel, teljesen felesleges volt, cserébe visszatért a hangulatingadozás, a reggeli és délutáni rosszullétek, bár nem igazán volt mit hánynom, alig ettem valamit. Sylvi diktálta belém az ételt és könyörgött, hogy legalább pár falatot egyek, mert a kórházban fogok kikötni. Igazából az sem érdekelt volna, szívem szerint hátra hagytam volna mindent és mindenkit, és az államok másik felére költöztem volna, mégsem tettem semmit.

Viszont így, hogy nem mozdultam ki, az agyam újra és újra lejátszotta a kettőnk között lezajlott veszekedést és azt az éjszakát, mikor Adam megszorongatott. Próbáltam rájönni, mit rontottam el, hol hibáztam egyáltalán, amiért Logan így nekem esett, amiért felkapta a vizet, de nem tudtam rájönni. Csak kattogott az agyam, nappal és éjszaka egyaránt, gúnyos tréfát űzött velem, megkérdőjeleztem minden döntésemet, minden tettemet, legfőképpen azt, amit Logan fejéhez vágtam. Haragudtam magamra, mert ezt nem érdemelte meg, főleg nem tőlem. Szívem egyik fele haragudott rá és azt súgta, hogy igenis jogos volt, amit akkor a fejéhez vágtam, míg a másik felem védte őt és engem hibáztatott, amiért képes voltam ilyen kegyetlenséget mondani neki. Nem tudtam, mi a fenét csinálhatnék, bocsánatot akartam kérni tőle, de mégis hogy tettem volna ezt meg, nem állíthattam be hozzá, hiszen kidobott, soha nem akart újra látni. Csak kattogtam több napon keresztül, már a kanapén ültem, a telefonomon néztem vissza a közös képeinket, hogy ismét elkapott a sírógörcs kettőnket látva. Gyűlöltem magam, és gyűlöltem azt, ami történt, mikor megszólalt a kapucsengő. A telefont ledobtam a dohányzóasztalra és a kaputelefonhoz léptem, hogy beengedjem Sylvit és Dylant.

Az elmúlt napokban menetrendszerűen ugyanakkor jöttek át hozzám, már délután kettő volt, tudtam, hogy Sylvi hozni fog magával ebédet, Dylan pedig elkísérte őt. Fájt, mikor Dylanre néztem, mert Loganre emlékeztetett, az ő legjobb barátja volt, nem az enyém, mégis hűségesen átjött hozzám, tudni akarta, mi van velem. Egyszer megkérdeztem tőle, mi történt, mikor úgy elrohant, de nem mondott semmit, nem volt hajlandó arról az estéről mesélni. Pár perccel később nyílt a bejárati ajtó, Sylvi megölelt, amint belépett, szatyrot szorongatott a kezében, tudtam, hogy feleslegesen vitatkozom vele, úgy is belém fogja diktálni az ebédet, mégis menetrendszerűen rászóltam.

– Nem kellett volna hoznod semmit.

– De kell, és meg fogod enni, szükséged van rá! – szólt rám erélyesen, bár nem emelte meg a hangját, de zöld szemében láttam azt az akaratos csillogást. Tényleg nem tudtam vele vitatkozni, így csak nagyot sóhajtottam és elléptem az útjából, hogy a konyhába vigye az ebédet. Dylan csak biccentett nekem, nem akartam megölelni vagy a közelében lenni, feszélyezett a jelenléte, bár erről nem tehetett, de tudtam, hogy ezt észrevette, nem próbálkozott vele, mióta Logan kidobott.