Logan 1: Karácsonyi kaland (átdolgozott kiadás)

15. fejezet

Már az utcán siettem végig, dühösen töröltem ki a könnyeket a szememből, igazából azt se tudtam, hova akarok menni, csak ki akartam szellőztetni a fejem. Dühös voltam Loganre, amiért nem engedte, hogy hívjam a rendőröket, és dühös voltam Dylanre is, amiért ugyanezt csinálta. Logan bármikor jött haza az Adammel való találkozás után, soha nem került ilyen állapotba, még az is sokkal jobb volt ennél, mikor hozzám jött akkor éjszaka. A nyakán a fojtogatás nyomai ijesztőek voltak, ahogy a hátát keresztül szelő egyenes, határozott ütés nyoma. Biztos voltam benne, hogy azt valamilyen fegyver okozhatta, túl szabályos volt a sérülés. Már majdnem az utca végén jártam, mikor meghallottam Dylan hangját magam mögött, ahogy a nevemet kiáltotta. Csak akkor torpantam meg, mikor utolért és a vállamra fogott, hogy maga felé fordítson.

– Neela! – Csak ennyit bírt kinyögni, könnyes szemmel néztem fel rá.

– Mit akarsz?!

– Ne menj el – Dylan hangja megcsuklott, őszinte aggodalom volt a barna szemekben.

– Miért?! Nagyon jól megvagytok ketten! – vágtam a fejéhez rögtön. Láttam az arcán, hogy uralkodott magán és próbált nem izomból válaszolni, mint ahogy én tettem vele az előbb. A vállamat még mindig nem engedte el, csak ismét megszorította. Arcomat marták a sós könnyek, nem bírtam abbahagyni a sírást, zaklatott voltam és ideges.

– Szüksége van rád!

– Nem hiszem! – válaszoltam azonnal. – Nem őszinte velem, nem is akart az lenni soha!

– Neela! – szólt rám Dylan erélyesen, megremegtem a hangjától. – Vannak dolgok, amiket nem mondhat el, és nem azért, mert ne akarna őszinte lenni, hanem mert nem teheti meg.

– Mi lehet annyira rohadt fontos, hogy összeverve jöjjön haza már ki tudja hányszor?! – kiabáltam most már vele.

– Nem mondhatom el.

– És mi van a fojtogatással?! Azt ne mondd, hogy ez teljesen normális! Hányszor fordult már elő, mielőtt megismertem?! – faggattam tovább Dylant, mikor pár ember elsétált mellettünk és felfigyelt a szóváltásunkra. Dylan arrébb húzott az emberektől, távolabb kerültünk a kereszteződéstől is, ahol utolért. Pár pillanatot várt, mielőtt válaszolt volna.

– Valóban, nem normális dolog – kerülte ki a válaszadást. – De ez Logan élete, megvannak a maga döntései, amit nem kérhetsz rajta számon.

– Te sem akarod elhinni, hogy ezt elfogadom! Mi lesz legközelebb, meglövik és a kórházból hívnak fel, hogy menjek be azonosítani a holttestét?! Mégis mit gondolsz, hogy érezzem magam ezek után?

– Kérlek, csak... – Dylan hangja elcsuklott. Most vettem észre, amit a házban nem. Aggódott és zaklatott volt ő is, akárcsak én. A keze megremegett a vállamon, szívem szerint megöleltem volna, de válaszokat akartam. – Kérlek, csak gyere vissza.

– Miért?

– Mert szüksége van rád! – nézett a szemembe Dylan, volt valami a tekintetében, amit nem tudtam értelmezni. – Most még jobban, mint eddig bármikor.

– Miért?

– Mert te vagy az utolsó esély arra, hogy normális élete legyen. – Dylan hangja annyira halk volt, hogy nagyon kellett figyelnem rá, a szavai viszont úgy értek, mintha fejbe csaptak volna. Hangosan felsírtam, nem bírtam már tovább. Dylan előre lépett és magához ölelt, én pedig átkaroltam a derekát, arcomat a mellkasának nyomtam. – Kérlek, csak gyere vissza hozzá.

Nem tudtam válaszolni, csak hagytam, hogy a könnyeim utat találjanak maguknak. Remegtem Dylan ölelésében, kapaszkodtam belé. Az előbbi nem csak azért volt félelmetes, mert valaki istentelenül elbánt Logannel, hanem azért, mert egy pillanatra azt hittem, ott fog meghalni a padlón. A fojtogatás nyoma a nyakán, a reakciója, a tekintete félelmetes volt. Soha ezelőtt nem aggódtam még ennyire érte, mint ebben a helyzetben és nem tudtam, hogy a jövőben meg tudok-e birkózni ilyen teherrel.