Logan 1: Karácsonyi kaland (átdolgozott kiadás)

20. fejezet

Mikor magamhoz tértem, fájt a fejem. Nem tudtam, hol vagyok, a szagok ismeretlenek voltak, porosnak és nyirkosnak tűnt. Ösztönösen próbáltam meg a hátamról az oldalamra fordulni, hogy kezemmel felnyomjam magam, mikor megálltam a mozdulat közben. A fejem még mindig kótyagos volt, valamilyen büdös matracon feküdtem, tenyerem alatt besüppedt az anyag, viszont ami igazán megrémített, az a kezemet összekötő bilincs volt. A fém hűvösen és erősen feszült mindkét csuklómra, azonnal éberebb lettem és próbáltam rendesen felülni, mikor a bilincs nem engedett tovább. Homályos volt még a kép, de a gyér fényben tekintetemmel követtem a láncot, ami a bilincsre volt fűzve. Ekkor néztem meg alaposabban, mégis hova kerültem. Szívem azonnal erősebben kezdett el verni, reszketve néztem körül a szobában.

A fejem fölött csak halvány fényt adó villanykörte himbálózott. Alattam volt a koszos matrac, amitől elfogott az undor, rögtön felkavarodott a gyomrom. A szoba falai koszosak voltak, nem tudtam meghatározni, mi borította őket, ablaktalan volt a helyiség. A betonpadló poros volt, vastagon állt rajta a kosz, bár látszott, hol jöttek be és mentek ki. A szobában a matracon kívül nem volt más, kivéve azt a fémlábú széket tőlem alig két méterre. Elfogott a rettegés, nem tudtam, hol vagyok, de az első gondolatom az volt, hogy bárcsak Logan itt lenne és elvinne innen. Próbáltam a kezemről lefeszegetni a bilincset, de tapodtat sem mozdult az a vacak, bármennyire is igyekeztem, csak a bőrömet sértettem fel vele, olyan erősen összenyomták.

Kétségbeesve igyekeztem valamit találni, bármit, amivel le tudnám magamról szedni a bilincset, de a kabátom már nem volt rajtam, más pedig nem volt nálam, se a kulcsom, se a telefonom. Rettegve néztem körül, kezdett nagyon rossz előérzetem lenni, a bőröm alá kúszott a félelem, mikor nyílt a szoba ajtaja. A folyosóról beszűrődő erős fény bántotta a szememet, de ez nem sokáig maradt így. Két férfi lépett be, az egyik idősebb volt a másiknál. Azonnal megismertem őket, hogy a szívem is kihagyott egy ütemet. Ösztönösen hátrébb húzódtam, minél messzebb akartam lenni tőlük. Azok voltak, akik az étteremnél felismerték Logan autóját, és a latin férfi volt az egyik, akit a buszon is láttam.

– Jó reggelt, angyalom. – Az idősebb, fehér férfi hangja tele volt gúnnyal, ahogy hozzám beszélt, miközben társa háromlábú állványt állított tőlem alig két méterre a földre, aminek a tetejére kamerát szerelt. Nem tudtam, mit akarhattak, de nem is akartam megtudni, ki akartam szabadulni innen.

– Kérem, engedjenek el, esküszöm, nem mondom el senkinek! – próbálkoztam, hangom olyan cérnavékony volt, hogy szinte alig hallottam saját magamat, miközben az idősebb férfi vigyorogva ült le a fémlábú székre, aztán kényelmesen hátradőlt.

– Nem is fogod, ebben biztos vagyok – értett velem egyet, de nem tetszett a válasz. Volt a hangjában valami, amitől reszketni kezdtem, ahogy az a hátborzongató mosoly az arcára gördült, égnek meredt tőle minden hajszálam. – De egyelőre itt maradsz, ugye, Hector? – nézett oldalra a latin férfira, aki vigyorogva értett vele egyet, közben babrált még valamit a kamerán.

– Könyörgöm... nincs semmim, de ha lenne is, felőlem vigyék, ami kell és engedjenek el! – megpróbáltam újra, remegve néztem az előttem ülő alakra. Kora ötvenes férfi volt, sötét hajába ősz szálak vegyültek, arca gúnyos volt, fennhéjázó, nyoma sem volt a könyörületnek. Tekintete szúrós volt, sötét szeme kegyetlen fényben csillogott, ahogy végignézett rajtam. Megpróbáltam minél kisebbre összehúzni magam, egyáltalán nem tetszett ez a pillantás, a hideg futkosott tőle a hátamon.

– Tőled nem is kell semmi – felelt aztán, kényelmesen combjára fektette a kezét, úgy nézett rám. – De van valaki, akitől viszont igen és ehhez kellesz.

– Kérem...

– Hiába könyörögsz, nem fog meghatni – válaszolt kegyetlenül, a végén hangosan felröhögött, mint aki jót mulatott a saját viccén. – Én nem az a taknyos kölyök vagyok, kiscicám! – hajolt most már előre, miközben a latin férfi befejezte, amit akart és most a matrac végében állt meg, kezébe fogta a bilincset tartó láncot. Rémülten kaptam rá a pillantásomat, kapkodtam a levegőt, ugyanolyan volt a tekintete, mint az előttem ülő férfinak.