Logan 1: Karácsonyi kaland (átdolgozott kiadás)

11. fejezet

Logan betartotta az ígéretét. Miután reggeliztünk és elmentünk hozzá, összepakolt egy sporttáskába, aztán újra a nyakunkba vettük a várost és visszamentünk hozzám. Útközben viszont meg kellett állnunk vásárolni, mert nem volt a hűtőben semmi. Délutánra járt az idő, elég sokáig a városban voltunk, így ha akartam, ha nem, elindítottam a mosást otthon, közben kicibáltam a szekrény mélyéről a porszívót, Logan csak nevetett az ügyetlenkedésemet látva.

– Ne nevess, valamikor ezt is meg kell csinálni – pillantottam rá bosszúsan, de azért segített rendet tenni. Amíg én bohóckodtam a porszívóval, addig elmosogatott és még ki is teregette a ruhákat, amit nem állhattam meg szó nélkül. – Te figyelj már, mikor kéred meg a kezem? – Úgy felröhögött, hogy azt öröm volt nézni, cserébe végre megint láttam őszintén mosolyogni.

– Meglepődnél, ha most térdre vágnám magam.

– Szóval megkéred a kezem? – kapva kaptam az alkalmon, már úgy álltam meg mellette vigyorogva.

– Szeretnéd, mi?

– Jó feleség lesz belőled, én meg hálás férj leszek, ígérem! – vágtam rá azonnal és megpaskolgattam a kezét, mire ismét felnevetett. Imádtam hallgatni a nevetését, és végre az a furcsa szomorúság is eltűnt belőle. Nem tudtam, hogy mi okozhatta, de már régebben és most is többször feltűnt, mikor elbíbelődtünk valamivel, hogy maga elé bámult. Nem mertem megkérdezni, mi lehetett a gond, úgy voltam vele, hogy ha szeretné, akkor majd mesél, ha pedig nem, hát akkor türelmesen vártam.

Arra már rájöttem, mióta megismerkedtünk, hogy Logant nem tudtam siettetni, bármennyire is fúrta az oldalamat a kíváncsiság. Türelmesnek kellett lennem vele, így próbáltam azzal elütni a dolgokat, hogy magamról meséltem mindenfélét, vagy a hülye vicceimmel fárasztottam. Meglepett, hogy ennyire értékelte a humoromat, és vevő volt minden bolondságomra, mint ahogy most is, viszont folytattam tovább, amit elkezdtem. Még megcsináltunk pár dolgot, végül fáradtan nyúltunk el a kanapén.

– Éhes vagyok.

– Már most? – nézett rám Logan, miután az órájára pillantott és lejjebb vette a hangerőt a tévén. – És mégis mit akarsz enni?

– Nem tudom, ott van a hűtőn egy csomó szórólap. Most válassz te valamit, én fizetek – pillantottam rá, mikor felkelt a kanapéról, hogy a konyhából kihozza a szórólapokat, aztán visszaült mellém.

– Ehhez mit szólsz? – nyomta a kezembe az egyik hamburgerező hirdetését.

– Hm... Ezt szeretem, finom a kajájuk – néztem meg alaposabban a szórólapot. Pár perc alatt megbeszéltük, mit kérünk, majd leadtam telefonon a rendelést.

Egy órával később a kanapén ültünk összebújva, miután mindketten zuhanyoztunk és átöltöztünk otthoni ruhába, mikor csörgött a kaputelefon. Úgy pattantam fel, mint akit puskából lőttek ki, Logan halkan felnevetett. Gyorsan beszaladtam a pénzért a konyhába és nyitottam is az ajtót. Ugyanaz a kedves srác fogadott, aki mindig hozta a kajámat, ha a hamburgerezőből rendeltem valamit. Pár percig beszélgettünk, átvettem tőle a csomagot, kifizettem, mikor Logan váratlanul megállt mellettem. Láttam a futár srác arcán a megrökönyödést, aztán zavartan elköszönt és elment, én meg értetlenül néztem Loganre.

– Mi az?

– Csúnyán néztél rá? – kérdeztem a férfit. A csomaggal a kezemben ültem a kanapéra és a kaját kitettem magunk elé a dohányzóasztalra. Logan csak nézett rám mindent sejtető mosollyal.

– Én ugyan nem! Kivételesen nem csináltam semmit, viszont ahhoz képest, hogy futár, elég sokáig csevegtetek.

– Mindig szoktunk dumálni – feleltem még mindig értetlenül, közben magamhoz ragadtam a sültkrumplis dobozt és abból kezdtem el nyammogni a krumplit.