Logan 1: Karácsonyi kaland (átdolgozott kiadás)

14. fejezet

Még aznap délután olyan elégedetten nyúltam el Logan mellett az ágyban, mint talán még soha. Amint eszembe jutott, mi történt az este, úgy költözött arcomra a boldog mosoly. Hihetetlen volt még most is, hogy mit éreztünk egymás iránt, és hogy ezt végre ennyi idő elteltével be is vallottuk. Cserébe viszont aznap felhívtam édesanyámat és elmeséltem neki, hogy mi történt eddig kettőnkkel, persze kihagyva azokat a részeket, amiket nem akartam, hogy tudjon. Logan diszkréten magamra hagyott a hálószobában, hogy nyugodtan tudjak anyuval beszélni.

Másnap viszont megbeszéltük Sylvive és Dylannel, hogy elmegyünk négyen az egyik jégkorong mérkőzésre, amit a fiúk már egy ideje látni akartak. Nagyon örültem, hogy végre négyen együtt töltöttük a napot, ahogy Sylvi emlegette, ez egy négyes randi volt, viszont nem kerülte el a figyelmemet Dylan hitetlen pillantása sem, mikor meglátta a karkötőt a csuklómon, azonban nem tudtam megkérdezni, hogy mi lepte meg ennyire. A meccs végén együtt sétáltunk át a közeli parkba, aznap rengeteg fotót és videót készítettünk, kivéve Logan. Ő nem nyúlt a telefonjához, de ezt nem is bántam. Amikor viszont át akartam küldeni neki a fotókat messengeren, meglepett, hogy már az ismerőseim között volt.

- Ez furcsa - néztem a telefonomra, Logan közben megállt mellettem.

- Mire gondolsz?

- Már az ismerőseim között vagy - pislogtam fel rá értetlenül, Sylvi közelebb sétált hozzám.

- Biztos januárban jelölted be, csak szokás szerint kiment a fejedből - nézett rám barátnőm. Ebben volt valami, hajlamos voltam elfelejteni dolgokat, de azért csak rémlett volna, hogy Logant ismerősnek jelöltem, elég feltűnő jelenség volt a srác egyébként is.

- Gondolod?

- Szerintem biztos - bólintott határozottan Sylvi, úgyhogy elfogadtam az érvelését. Azt a pillantást viszont már nem láttam, amivel Logan rám nézett. Végül ennyiben maradt a dolog, lebombáztuk őt videókkal és képekkel, amiből az egyik nagy kedvencem lett. Tudtam, hogy ha hazaérek, előhívom a fotót és felteszem a szobám falára. Már a parkban kihelyezett négyszemélyes asztalnál ültünk, nagy hangon beszéltünk mindenről. Logan mellettem ült, így először nem tűnt fel, mit csinált, csak mikor már másodszor szóltam hozzá, viszont még mindig nem nézett rám.

- Logan, itt vagy közöttünk? - szóltam hozzá ismét, de füle botját sem mozdította, csak egyenesen előre meredt egyre komolyabbá vált arccal. Megijesztett a pillantása, mikor váratlanul felpattant és sebesen elindult az egyik irányba. Hiába kiáltottunk rá, nem reagált, ekkor eszméltem, hogy valójában mit csinált.

Tőlünk több méterre négy éves forma kislány volt egyedül, csendesen sírt, a szüleit nem láttam sehol, mikor az a ballonkabátos férfi megállt mellette. Logan ezt a pillanatot választotta, már majdnem futva tette meg a maradék távolságot, felkapta a kislányt a földről, elrántva az idegentől a gyereket, a férfi kinyújtott karjára pedig vasmarokként szorultak az ujjai. Mindhárman azonnal felpattanunk és odarohantunk hozzájuk.

- Fogd meg! - Logan a kezeim közé lökte a síró kislányt, a férfit viszont nem eresztette továbbra sem. Tekintete haragtól izzott, soha nem láttam még ezelőtt ennyire mérgesnek, félelmetes volt, ahogy arca dühös fintorba torzult.

- Mit képzel, mit csinál?!

- Logan, mit művelsz?! - szólt rá Dylan is, de Logan továbbra sem engedte el a szabadulni akaró férfit.

- Eresszen, nem csináltam semmit!

- Valóban? - Logan mézes-mázos hangjától a hideg futkosott a hátamon. Magamhoz szorítottam a síró kislányt, Sylvi mellettem állva próbálta nyugtatgatni velem együtt, kevés sikerrel. Egyikünk sem értette, mi üthetett Loganbe, csak szorította erősen az idegen férfi karját. - És mi a helyzet azzal a másik három lánnyal? - Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, a negyvenes férfi megmerevedett a szorításában, félelemmel telve nézett Loganre.