Szélhámos Rivers (BL)

26. Rész: Keserédes Rivers

– Flynn Rivers szemszöge –

Oscar Franklin lassan, a kezeit a háta mögé rakva sétált le a villa lépcsőjén, hunyorogva nézett szét, mintha szándékosan nem is akart volna tudomást venni rólam és Nevinről, ahogy a kapun kívül várakoztunk. Ötletem sem volt, mi történhetett, miután az utóbbi napok csendben és nyugalomban teltek, szinte egy szót sem váltottunk a Moris birtok intézőjével. Tudtommal, semmi okot nem adtunk rá, hogy kirakjon minket.

– Sammy vajon hol lehet? Nem keresett, hogy bármi baj lenne – suttogta a fülem mellett hitvesem, amire csak még inkább összevontam a szemöldököm. Valami nem stimmelt.

Nem volt lehetőségem még csak egy nyugtató válasszal sem szolgálni, mert a díszes kapu halk nyikorgással elkezdett kitárulni előttünk. A biztonsági őrök némán félrehúzódtak, az alacsony, bajuszos férfi érzelemmentes arccal állapodott meg előttünk, lenézően nagy távolságot tartva.

– Mi ez az egész, Franklin? Hogy gondolja, hogy nem enged be minket a saját házunkba? – kezdtem meglehetősen higgadtan, de attól tartottam, hamar el fogom veszíteni a türelmem. A tiszteletlen hangnem hallatán ökölbe szorult csontos keze, pár pillanatnyi csend után megköszörülte a torkát.

– Szerintem pontosan tudja, Rivers úr. – Hangja vontatott volt, és mintha kárörvendő mosolyát próbálta volna visszafogni éppen. Ezúttal nem az volt a stratégiám, hogy úgy tettetem, tényleg tudtam, hogy miről beszél, csak szorosan megragadtam Nevin felőlem eső kezét, arra készülve, hogy egyszerűen kikerüljük a férfit és bemegyünk.

– Nem egészen, de szívesen meghallgatom odabent. Világosítson fel – szusszantam egy nagyot, fejemmel a monumentális épület felé biccentve. – Még mielőtt kegyetlenül kinevetem azért, mert azt hiszi, hogy parancsolhat nekem és a kedvesemnek.

Elmosolyodtam a saját, kissé szórakozott válaszomon, meg leginkább Oscar Franklin arckifejezésén. Egy pillanatra Nevin felé fordultam, hogy gyengéd csókot nyomhassak arcára.

– Menj a szobánkba, én is ott leszek nemsoká – dörzsöltem össze hideg ujjait, bólogatva sütötte le szemét. Franklin fintorogva pillantott félre, amire a nyuszifiú egy szemforgatással reagált, szorosabban fogta a kezével lévő virágcsokrot, és végül szótlanul elindult a lépcsők felé. Egy biztonsági őr sem állta el az útját.

Éles szemekkel követtem végig Nevin magas alakját, amíg el nem tűnt a villa duplaszárnyú főbejárata mögött, majd visszairányítottam a figyelmem az ellenszenves férfi felé. Én voltam a Moris vagyon örököse. Itt minden az enyém volt. Hát ideje volt, hogy ezt Oscar Franklin is az eszébe vésse, ha eddig nem sikerült. Ösztönösen vettem elő az édesapámtól oly sokszor látott lenéző nézést és a daliás kiállást, ami dominanciát sugárzott. Legalábbis reméltem, hasonlóan tekintélyt parancsoló voltam, mint a nagy Levi Rivers. Egyik bőrkesztyűbe bújtatott kezem a hátam mögé rakva biccentettem az ajtó irányába megint, amire halk morgolódás közben, ingjének gallérját igazítva végül megadta magát a különösen sápadt férfi.

A villa falai között az otthon melege, a gazdagság kényelme és a szolgálók által élettel telivé varázsolt légkör helyett nyomasztó csend fogadott. Sehol senki. Csak arra tudtam gondolni, hogy valami kegyetlenkedés történt a személyzettel a távollétünk alatt, és csupán annyi volt a bűnük, hogy befogadtak minket, sőt, igen rövid idő alatt meg is szerették mindhármunkat. Egy feszült szusszanás közben indultam meg egyenesen Franklin dolgozószobája felé, benyitva kellemetlen borzongás futott végig rajtam. Nagyon rossz előérzetem volt.

A férfi kelletlen, kimért léptekkel sétált el a rendezett íróasztalig, megállapodott mellette. Néhány pillanatig némán meredtünk egymásra, a kissé vérben úszó szemeken is látszott, hogy lassacskán felemésztette a düh. Csak nem?