My World On Fire (2.évad)

1. Szia...

Reggel a napsugarak simogatták az arcomat. Nagyon nyújtóztam és boldogan figyeltem a mellettem békésen alvó Nalara.
-Mindig kijátszod a szabályokat igaz gyönyörűm?-simogattam fel. Bár ezek a szabályok még akkor születtek mikor még egy nagy család voltunk de tilos volt Nalanak az ágyban aludni. Vagyis addig egészen biztos míg volt valaki mellettem.-Mit szólsz egy reggeli futáshoz a parton?-keltem fel. Ő pedig azonnal reagált a mozdulatomra. Előkészülve a reggeli mozgásra már Nalara is feladtam a pórázt. Nem szerettem pórázra rakni de ez volt az egyetlen módja hogy magammal tudjam vinni emberek közé.
Hogy mi történt velem ez alatt az egy év alatt? Az egy másik történet. De röviden visszatértem a munkával teli életemhez.
A futás remek volt, imádtam ahogy kitisztította a fejem és a nyüzsgő gondolataim addig se zajongtak a fejemben. Egy gyors zuhany után kaptam is magamra az öltönyöm és indultam munkába. Újra egy átlagos életet éltem ami nap mint nap ugyanolyan volt mint mindegyik.
Az irodába beérve azonnal az emeletre vettem az irányt. Az asszisztensnőm nyújtotta is a papírokat amiket azonnal el kell intéznem.
-Köszönöm Clara.-fiatal volt az új asszisztensem viszont lelkes. Látszódott mennyire dolgozni akart. Ez pedig bőven elég volt nekem ahhoz hogy felvegyem még ha nem is volt tapasztalata.
-Uram...-szólt utánam. Visszafordultam.-Várnak magára.
-Lett volna reggelre egy megbeszélésem? Mert nem volt az időbeosztásomba írva.-mondtam. Természetesen a munkatapasztalat hiánya néhány helyen kitűnt de nem akartam hogy ez a lány ilyen gyorsan csalódjon a felnőtt életben. Mindannyian emberek vagyunk és hibázunk. Tanul a hibáiból.
-Nem uram. Vagyis ha ez olyan megbeszélés lett volna akkor biztosan felírom magának. De ez a nő azt állítja ismeri magát.
-Biztos valami szélhámos.-fújtam ki a levegőt.-Manapság megint megszaporodtak az ellenzők az építkezések meggátolására. Álljanak készenlétben a biztonságiak. Ha jelzek...dobják ki.
-Igenis uram.-elindultam az irodámban és az volt a terv hogy úgy érjek be hogy senkiről se vegyek tudomást. De a hang mögöttem megállásra késztetett.
-Andy...-felismertem a hangot. Bárhonnan felismerném ezt a hangot. Mit csinál ő itt? Miért van itt? Lassan fordultam meg ahogy megpillantottam.

Ott állt és gyönyörű volt. A szemeim az akaratom ellenére is végigmérték.
-Eve...-mondtam ki a nevét mire elmosolyodott. Ne mosolyogj. Kérlek.
-Szia...-zavarban volt. Láttam az arcán.
-Sz-szia...-mihez kezdjek?
-Az...asszisztensed azt mondta hogy nem fogadsz látogatókat ha nincs időpont foglalásuk de...valamiért reméltem hogy velem kivételt teszel.-miért van itt? Mit keres itt? Miért jött vissza? Ezer kérdés indult el a fejembe és nem tudtam a választ.-M-minden rendben?-kérdezte.
-P-persze.-válaszoltam.-Csak...tudod az a baj hogy épp ügyfelet várok. Nem igazán van időm.-az arcán a mosoly lekonyult. A szívem húz felé mégis eszembe jut ahogy elhagyott válási papírokkal a komódon.
-Oh, értem.-egy kósza mosoly ült az arcára.
-Mi-miért akartál volna beszélni velem? Jól vagy?-de még mindig aggódok érte.
-Persze.-mosolyodott el. Vagyis úgy tűnt. Mégis csak kívülről látszódott így. A szemei mást mondtak.
-Akkor...jó volt téged látni Andy és...remélem jól alakult az életed.-nagyot nyelt. Úgy látszik egyikünknek sem könnyű ez, hogy egymás előtt álljunk.
-Sajnálom hogy most nincs időm rád de...
-Semmi baj, én érkeztem váratlanul.-de miért? Miért jöttél? Miért kerestél meg?
-Majd...
-Vigyázz magadra.-fordított nekem hátat és szinte futva menekült az épületből. Csak néztem őt és nem tudtam mit tegyek. Vagy mit kellett volna tennem. Bementem az irodámba, a dossziét az asztalra raktam de nem tudtam a székembe ülni. Kattogott az agyam újra és újra. Miért? Miért fél év után? Miért most? Tudnom kell. Tudnom kell! Az irodám ajtaját kivágva rohantam.
-Clara merre ment a hölgy aki engem várt?!-hadartam.
-A kijárat felé. Kérdeztem hívjak-e taxit azt mondta nem szükséges.
-A francba!-rohantam. Utol kell érnem. Meg kell kérdeznem miért van itt.
A főbejáraton kifutva megpillantottam ahogy a kocsijába szállt. Már indult a kocsi mikor én eléálltam. Erőset taposott a fékre.-Ez közel volt.-fújtam ki a levegőt.
-Te normális vagy?!-üvöltötte ahogy kiszállt.-Mi az istent akartál? Meghalni?!
-Fél évvel ezelőtt minden bizonnyal, de most nem.-válaszoltam.
-Mi?
-Miért vagy itt Eve?-tettem fel a kérdést.-Miért jöttél vissza?
-Csak...-kereste a szavakat. Csak nézett rám. Felhúztam magam.
-Minek jöttél vissza? Kezd helyrerázódni az életem és te úgy gondoltad újra felborítod?
-Én nem...
-Miért Eve? Eszedbe jutott még valami amit felhozz az ellen miért nem voltunk tökéletesek együtt? Mert akkor engedd meg hogy én mondjam ki. Mert nem volt igaz ami köztünk volt.-a szemei sarkába könnyek gyűltek.-Mert rá kellett jönnöm hogy mindvégig vakon hittem hogy te vagy az igazi. De szerencsére valaki felnyitotta a szemem.
-Komolyan csak ezért futottál utánam? Hogy ezt hozzámvágd?-legördült egy könnycsepp az arcán. Nem akartam ilyen messzire menni.
-Alexet választottad Eve, mit vártál?
-Az emlékeket választottam!-kiabálta.-Mert akartam tudni ki voltál nekem! Hogy mit jelentettél nekem!
-Oh erre tudom a választ. Senki. Senki voltam neked.
-Ez nem igaz.-rázta meg a fejét.
-Valóban? Biztos Eve? Mert úgy emlékszem a válási papír és az hogy becsomagoltál és elhagytál erről árulkodik pedig.
-Mert neked akartam jót!
-Ha nekem akartál volna jót most mellettem lennél.
-Én...
-Megnyugtat a tudat hogy van más olyan nő is a világon mint te. Még talán jobb is. Aki nem fog elhagyni egyik napról a másikra.-hagytam ott őt. Ideges voltam. Szörnyen ideges. Mit várt? Hogy majd megbeszélünk mindent és én majd gratulálok az exéhez? Csak egyszer kerüljön elém, a kezeim között fogja végezni.
Figyelem ahogy nagy sebességgel elhajt Eve és be kell látnom hogy a mi történetünk fél éve lezárult. El kell engednem. El kell engednem és nem gondolni rá.
De mégis...miért vagyok egyszerre izgatott, ideges, szomorú és boldog? És...miért éreztem fájdalmat a mosolya mögött? Boldog vagy...Eve...?

*Kérlek szavazzatok ha tetszett és iratkozzatok fel az oldalamra ❤️*