My World On Fire (2.évad)

3. ,,Nem akarok"

Andy asszisztense keresett miszerint ma délután kettőkor kellene részt vennem Andynél az első megbeszélésen. De én eldöntöttem hogy nem veszek részt rajta. Inkább itthon töltöm az időm. Itthon? Nem jó kifejezés. Egy ház amibe létezem de nem élek. A tévét bámulva rágcsálom a chipset a kanapén mikor csengettek. Újra. És újra.
-Megyek már!-kiabáltam ahogy az asztalra helyeztem a tálat.-Ki a franc az?-nyitottam ki az ajtót mikor megpillantottam Andyt.

-Azt mondtam kettő óra. Elromlott az órád?
-Te mit keresel itt?-lepődtem meg.-Egyáltalán hogy találtál meg?
-Emlékeim szerint egy autista házat kell felhúznunk. Komolyan ennyire mindennapos már nálad az amnéziád? Bár legalább ezzel jó kifogást találsz mindenre nem? Így nem kérhetem számon miért is nem jelentél meg időben az irodámban.
-Elnézést...de ki is maga?-kérdeztem ahogy figyeltem őt.
-Eve.
-A francba emlékszem. A férfi az életemből aki nem tudta elfogadni hogy emlékezni akarok rá.
-Te pedig a nő aki nem engedte hogy az emlékei hiányába is bebizonyítsam hogy tudom szeretni.-bosszant. Bosszant hogy a mai napig nem érti miért tettem amit tettem.
-Tudod mit? Ha nem haragszol élvezném a szabad délutánom.-mondtam egy mosollyal ahogy beakartam zárni az ajtót de ő azt elkapta.
-Eve.
-Engedd el az ajtót.-figyelmeztettem.
-Segíts Eve. Gyerekek számítanak ránk.
-Oh, ne próbálj az érzéseimre hatni.
-Ha nem is miattam a gyerekek miatt segíts. Hallottad. Téged is akarnak.
-Majd ha ti végeztetek a munkával átveszem. Nem fogok veled együtt dolgozni.
-Komolyan te vagy megsértődve? Te hagytál el Eve!
-Ne haragudj de megy a Jóbarátok a tévében. Inkább azt hallgatnám.
-Hát legyen.-sétált be mellettem a házba.
-Hé! Te mit csinálsz?-figyeltem ahogy helyet foglal a kanapén.-Mi a...?-csuktam be az ajtót.-Már ne haragudj de te mit művelsz?
-Mennyi idő van még hátra? Megvárom. Utána dolgozunk.
-Nem. Te biztos nem fogsz itt maradni. Nem az én házamban.
-Akkor kezdjünk munkához? Vedd a kabátod. Elviszlek egy kávézóba ott beszéljünk.-mi a fenéért ennyire hajthatatlan? Nem mintha ezt nem imádnám benne. Imádom. De ahogy ő megmondta köztünk mindennek vége. Mi végeztünk. Vagyis...nincs többé mi. Vagyok én és van ő.
-Továbbra is jobbnak tartom ha külön dolgozunk.-álltam ki a véleményem mellett.
-Miért? Félsz hogy rájössz mekkora hiba volt hogy elhagytál? Mert még mindig őrülten szeretsz?-direkt húz. Direkt játszik az érzéseimmel.-Hmm...úgy látszik ettől nem kell félned. Én nem fogok a szívedért harcolni már. Ne aggódj. A barátnőm amúgyse örülne ha más nőt hajkurásznék mellette.-ki a fene ez a lány aki ilyen gyorsan elnyerte a szívét? Ennyire beleszeretett valóban? Nem akarom tovább hallgatni. Nem akarom.
-Induljunk.-adtam be a derekam ha ezzel csendre tudom bírni. A kabátom felvéve, a telefonom, pénztárcám a zsebembe vágva léptem ki az ajtón. A kocsim felé indultam mikor utánam szólt.
-Komolyan? Külön autóval akarsz jönni?
-Nem akarok beszélgetni.
-Akkor nem beszélgetünk. Szállj be.-nyitotta ki az ajtót. Én egy sóhaj után indultam felé. Tudtam hogy ez nem fog neki sikerülni, hogy csendben maradjon de mégis reménykedtem. Ahogy beszálltam a kocsiba azonnal az orromba költözött az illata. Imádtam. Még mindig imádom.-Melyik kávézóba akarsz menni?
-Mindegy.-válaszoltam egyszerűen.-Haladjunk hogy aztán haza tudjak jönni.
-Ugye tudod hogy ez a munka nem éppen egy nap alatt lesz kész?
-Lehet hülye lettem az amnézia miatt de nem ennyire hogy ezt ne tudnám. De gondolom nem kell naponta együtt dolgoznunk.-figyeltem ahogy elindítja a kocsit.
-Két naponta elég ha találkozunk.
-Mi?-kaptam oda a fejem ahogy figyeltem hogy kihajt a főútra.
-Szeretném ha a munka tökéletes lenne. Többször át kell beszélnünk, számolnunk a dolgokat. Nem hibázhatunk.
-Ezt azért túlzásnak tartom.
-Ez nem egy egyszerű ház Eve. Egy autista otthon. Nem sűrűn csinálunk ilyet.
-Nem fogok veled találkozni két naponta. Akkor majd írok egy e-mailt mi a véleményem. Ez is elég, nemde?-dobtam egy szarkasztikus mosolyt neki.
-Nem. Az e-mail rendszerem leterhelt. Nehezen tudom kezelni az utóbbi időben.
-Akkor dobok egy sms-t.
-A telefonom ha lemerül honnan fogom tudni mit írtál?
-Úristen neked mindenre van kifogásod?!
-Személyesen találkozunk.
-Nem akarok.-ellenkeztem.
-Miért? Fáj látnod a tökéletességemet?
-Nem vagy tökéletes.-hazudtam. Persze hogy az. Vagyis az volt.
-Ezt elmondanád a szemembe is?
-Nem arról volt szó hogy nem beszélgetünk?
-Miért? Szerinted az elvált emberek nem szoktak beszélni egymással ha találkoznak?
-Nem kétnaponta.-böktem oda.
-Kevesled? Legyen naponta?
-Mi? Nem! Biztos hogy nem!-elmosolyodott. Pár pillanatig csend ült az autóba majd feltette a kérdést.
-Merre voltál?-lágy volt a hangja. Pont mint régen.
-Erre arra.-válaszoltam.
-Sikerült elérned amiért mentél?
-Az emlékeimre gondolsz?-nem válaszolt.-Nem emlékszek rád. De talán jobb is.-rászorított a kormányra.-Ha azt nézzük mindketten nyertünk. Te találtál magad mellé valakit ahogy én is.
-Oh majd elfelejtettem hogy egy agyturkásszal jársz.
-Miért? A te barátnőd mivel foglalkozik?
-Modell.-marha jó. Bár mit vártam? Ilyen lányok valók hozzá.
-Azért nézel így ki? Mert folyton salátával etet?-mit hazudozok? Eszméletlenül néz ki.
-Több az energiám.
-A munkához?-nevettem már a gondolattól.
-Nevezhetjük munkának is. Én esti kikapcsolódásnak nevezném.-a mosoly gyorsan konyult le az arcomról. Nem is jutott eszembe. Ez a modell saláta zabáló lány most minden este Andy karjaiban alszik el. Piszok mázlista.
-Most már lehetne hogy csendbe maradjunk?-kifelé fordultam a testemmel és csak figyeltem New York utcáit. Miért jöttem egyáltalán vissza? Miért hittem hogy valaki várni fog engem itt? Az akiben a legjobban hittem egy salátazabáló modellel jár. Biztos csodás gyerekeik lesznek egyszer. A nő ezer százalék hogy csodás genetikával rendelkezik ahogy Andy is. Piszok mázlista ez a nő.
A kávézóba belépve azonnal leültünk. Hogy fogom tudni elviselni hogy itt ül velem szembe?
-Szép jó napot!-jelent meg egy fiatal mosolygós felszolgáló lány.-Mit hozhatok maguknak?-már épp válaszoltam volna mikor Andy megszólalt.
-Egy karamellás kávét kérnék, két cukorral és tejjel. És egy extra csokis süteményt mellé. Nekem egy expresso lesz.
-Máris hozom.-meglepődtem. Annyira könnyedén, hezitálás nélkül adta le a rendelést. A rendelést amit magam is kértem volna. Ismer. Túlságosan is. Nem kezdtünk beszélgetni amíg meg nem hozták a kávét és a süteményt.-Parancsoljanak.-helyezte a kávét elénk.-A sütemény...?
-A hölgyé lesz.-válaszolta. Ne dobogj hülye szív. Ne dobogj ilyen hevesen.
-Nem kértem.-mondtam.
-Én kértem neked. Vagy nem ez volt a kedvenced itt?-figyelt engem.
-Nem kell emlékezned a kedvenc dolgaimra tovább.
-Nem akarok. Mégis ösztönből jön.-válaszolta ahogy elővette a táskájából a papírokat. Nem akar. Nem akar emlékezni. Tedd túl magad rajta Eve. Túlfogod élni.

*Kérlek szavazzatok ha tetszett és iratkozzatok fel az oldalamra ❤️*