Pokoli Gimi (vagy mégsem?)

29.

– Három szabály van a ma estével kapcsolatban – közölte Zoé, miután megérkeztem. Nem hiszem, hogy meglepő, de azért elárulom, hogy én voltam az utolsó. – Nincs semmi ijesztő, horror film vagy hasonló. A suliról sem ejtünk szót. Minden pasit az ajtón kívül tudunk, vagyis szó sem eshet semmilyen fiúról. Ez egy csajos este. És a ház maradjon egyben.

– Zoé! Felelsz vagy mersz? – kérdeztem.
– Merek – vágta rá.
– Vegyél fel minden ruhát kifordítva – olvastam fel furán a feladatot.
– Mi? – értetlenkedett, mire megismételtem.
– Anyám – forgatta a szemét, miközben teljesítette a feladatot.
– Rebeka? – nézett a lányra.
– Felelek.
– Ki árulná el a másikat? Mégis milyen hülye kérdések ezek? – hitetlenkedett.
– Került már valaki kórházba miattad? – tett fel egy másik kérdést, mire kellemetlen érzés fogott el.
– Nem – rázta a fejét, majd viccelődve hozzátette: – Még nem.
– Kivel randiznál a legszívesebben a szobában levők közül? – kérdezte tőlem Rebeka, miután mondtam, hogy felelek. Felemeltem a telóm.
– Ő nem fog felpofozni, vagy hozzám vágni semmit, ha mondok valamit, ami nem tetszik neki – mondtam, mire három párna repült felém. –  Ezt mondom! Mariann, felelsz vagy mersz? – A felelést választotta. Igencsak meglepődtem, hogy egy egész normális kérdést kapott. 
– Melyiket szeretnéd jobban: megváltoztatni a múltat vagy a jövőbe látni?
– A jövőbe látni – válaszolt habozás nélkül.
– Miért? – kérdeztem, mert engem meglepett az azonnali válasz. – Nem a feladat része, csak érdekel.
– Filmekből megtanultam, hogy nem jó a múlttal babrálni. Nekem a jelenem jó úgy, ahogy van.
– Mégis mikor néztél te ilyen filmet? – csodálkozott Rebeka.
– Ne tudd meg, mire rá nem vesz az unalom! – szóltam bele, mire Mariann egyetértően bólintott, majd kérdezett.
– Már megint én? Legközelebb ne a gép döntsön – javasoltam. – Merek.
– Egyél meg egy kanál mustárt – mondta vigyorogva. Megszívta, mert szeretem a mustárt.
– Ez nem fair! Lív állandóan jó feladatot kap! – duzzogott Mariann.
– Inkább testhezállót – javítottam ki. Úgy éreztem, ez a szó megfelelőbb.

Kb. fél óra múlva Zoé idegesen az ágyára dobta a telóm.
– Nekem elegem van a hülye kérdésekből! Én még soha? – javasolta.
– Nem iszom alkoholt! – vágtam rá azonnal.
– Citromlével gondoltam – nyugtatott meg. Ja, az úgy más.
Miután behozta a poharakat és a citromlevet, elővette a telóját, és felolvasta az első állítást.
– Soha nem voltam féltékeny a legjobb barátomra. – Asszem, szomjas maradok. De ha így halad, mindannyian.
– Soha nem voltam még egy nap alatt több randin. – Mondom én.
– Ez komoly? – kérdeztem, mikor Mariann és Zoé is kortyolt a citromléből.
– Ne ítélkezz. Soha nem voltam még olyan partin, ahová rendőrséget hívtak volna. Rebeka, igyál csak! – utasította Zoé. – Tavalyi farsang!
– Az nem számít!
– Dehogyis nem! Igyál! – kötötte az ebet a karóhoz, mire Rebeka kénytelen-kelletlen kortyolt a citromléből.
– Soha nem szöktem el az osztályból.    

Korai volt az örömöm.

– Na, Lív mégsem olyan ártatlan, mint hittük – konstatálta örömmel Mariann.
– Ez komoly? – ismételtem meg a néhány perccel korábbi kérdésem. Merthogy ezúttal csak én ittam. – Ti se ítélkezzetek.
– Ugyan – legyintett mosolyogva Zoé. – Soha nem voltak hamis barátaim.

Az első alkalom, hogy mind ittunk. Némán megegyeztünk, hogy nem kérdezünk senkitől semmit.
Zoé felolvasta a következő állítást.
– Soha nem csókoltam meg valakit, akinek kapcsolata volt. Miféle hülyeség ez? Ha velem járt, jó hogy megcsókoltam!
– A szabályok értelmében innotok kell.– Élveztem, hogy ebből most kimaradok.
– De akkor neked is! – vágta rá Zoé. Megráztam a fejem. – Nem hogy kapcsolatom nem volt még, csókom sem.
– Ezt nem hiszem el!
– Bocs, Lív, de egyet kell értenem Zoéval – szólt hozzá Rebeka. – Könyörgöm, még én is csókolóztam már!
– Pedig... – ráztam a fejem ismét, majd vállvonogatva hozzátettem: – Nem volt kivel.
– De lehetett volna – jelentette ki Mariann. A döbbenettől pislogni is elfelejtettem. – Most mi van? – kérdezte nevetve, tekintetem láttán. – A hozzád hasonló lányok néha úgy kosaraznak ki szerencsétleneket, hogy fel se tűnik nektek. Ne mondjátok, hogy nektek nem volt ilyen sulitársatok! – pillantott a másik két lányra hitetlenkedve.
– Nem tudom, nem érdekel – legyintett Rebeka. – De akkor öntsünk tiszta vizet a pohárba. Hogy nem volt? Nem akartad, hogy legyen, vagy...? – nézett rám kérdőn.

Hetedikben volt két srác, akik folyamatosan azt magyarázták, hogy tetszem nekik. De egyrészt, nekem nem tetszettek. Másrészt, nem tudtam, hogy komolyan beszélnek-e, vagy csak szívatnak, merthogy én voltam az új lány. Kismillió alkalommal meg is kaptam, hogy „ne kéressem már magam".

– Szóval? – kérdezte Rebeka, mire szemforgatva belekezdtem.
– Én nem értelek, komolyan – rázta a fejét Mariann, miután elmeséltem nekik. – Miért nem használtad ki őket?
– Mert ő aranyos, nem aljas – válaszolt Zoé.
– Én sem vagyok aljas. De ha a fiúknak tényleg tetszett – és miért ne tetszett volna? –, akkor nyugodtan belemehetett volna a játszmába. Boldoggá tette volna őket. Ez nem aljasság.
– Hagyjuk! – szóltam. – Nem csókolóztam még, és pont. – Reméltem, hogy tényleg lezárhatjuk a témát. Szerencsémre még Mariann annyit mondott, hogy ő akkor sem érti a logikámat, és ezzel lezártuk a „Lívia még nem csókolózott" - dolgot.
– Igyunk arra, hogy milyen szar szinglinek lenni – kortyolt egyet Zoé a citromléből. Csak tudnám, miért...
– 14 éve 6 hónapja 25 napja és majdnem 20 órája szingli vagyok – néztem az órámra. – És még élek. Tehát nem halálos a szingliség. És mint tudjuk, ami nem öl meg, az megerősít.
– De ha a pasizás a drogod, mint ennek a kettőnek – biccentett Rebeka Zoé és Mariann felé –, akkor komoly elvonási tünetekkel járhat a szingliség.
– A koffein is drog – nézett rám Zoé.
– De az legális!
– Miért? A pasizás nem az? – kérdezte, de ha akartam volna, akkor sem tudtam volna válaszolni, mert tök komolyan hozzátette: – Egyébként ha egy picit nyitottabb lennél, elég sok pasi bolondulna érted.
– Mi van? – kérdeztem baromi értelmesen.
– Ahogy mondom. Elég sok fiú szereti a szép, aranyos lányokat. Akiket lehet "védelmezni".
– Ez nem elég, hogy hülyeség, de még szexista is. És nem azt mondtad, hogy a pasikat kint hagyjuk? – emlékeztettem.
– Én házam, én szabályaim.
– Soha nem hazudtam, mikor ezt a játékot játszottam – térített vissza minket Mariann. Miután egyikünk sem ivott, mondta a következőt. – Soha nem juttattam kórházba senkit. – Ekkor szegtem meg a szabályt. Nem ittam, pedig kellett volna. Viszont ha iszok, az kérdésekhez vezet, amiket nem akarok megválaszolni.
A múltban csináltam dolgokat, amikre nem vagyok büszke, és amiket magammal viszek a sírba is.

– Amúgy, Zoé – kezdtem, miközben a haját fontam. – Most mi van veletek?  – Mármint?
– Veled és Lóránttal – magyaráztam.
– Tényleg – kapta fel a fejét Mariann. – Végül nem is mondtál semmit.

Rebeka azonban zavartalanul folytatta Mariann körmének a festését.

– Hát... Újra együtt vagyunk – bökte ki, mire Mariann elkezdett sikoltozni. Én ennél halkabban örültem nekik. Rebeka meg valószínűleg már tudta egy ideje.
– Gratulálok! – mosolyogtam.
– Köszi. De megmondtam, hogy minden pasit az ajtón kívül tudunk.
– De ha már szóba került – nézett rám Mariann. Tudtam, mit akar – legalábbis, hogy kivel kapcsolatos.
– Ne gyere Marcival! Csak barátok vagyunk!
– Ugyan – nevetett Zoé. – Mindenki tudja, hogy nincs fiú-lány barátság. Az egyik fél mindig többet érez. Néha mindkettő.
– Egy, nem tudom fonni a hajad, ha közben rázkódsz. Kettő, már az általánosítás is hülyeség. Három, még ha igaz is lenne, amit mondasz, a kivétel erősíti a szabályt. Négy, nem azt mondtad, hogy ne beszéljünk fiúkról, mert ez egy csajos este? Öt, nem azt mondtátok múlt héten, hogy szakítottatok, de barátok maradtatok?
– Igen, de én soha nem úgy gondoltam rá, mint egy barátra.
– A második és a harmadik pontod kicsit... – kezdte Rebeka – üti egymást, nem?
– Mi volt a tavalyi farsangotokon? – tereltem a témát.
– Verekedés – válaszolt Zoé kis idő múlva. – De erősen kétlem, hogy akarsz ennél többet tudni.