Pokoli Gimi (vagy mégsem?)

20., avagy egy őrült elmélet

A tesi teremben ültem, a telefonomat nyomkodtam, míg a fiúk fociztak a röplabdával. Igen, röplabdával fociztak. Vártam a becsengőt, mikor valaki leült mellém.
-Hé, minden oké? - A srác tegnapról.
-Attól eltekintve, hogy kis híján szívrohamot kaptam?- kérdeztem, utalva arra, hogy megijesztett.
-Bocs. De igen, attól eltekintve.
-Igen.
-És a tegnap? - kérdezte, mire kicsit összezavarodtam.
-Mi?
-Hát, hogy... - kezdte, én meg hirtelen kapcsoltam.
-A kiborulásomra gondolsz?
-Igen.
-Megvagyok.
-Megkérdezhetem, mi volt a baj? Mert ha én bántottalak meg valamivel, sajnálom.
-Nem a te hibád. Csak...rossz emlékek.
-Sajnálom. Reggel nem láttalak a lányok edzésén. Van ennek köze a tegnaphoz? - puhatolózott.
-Nem. Azért nem mentem, mert hajnalban volt!
-Oké, és hétfőn jössz?
-Nem tudom.
-Akkor majd meglássuk.
-Meglátjuk - javítottam ki ösztönösen, mire először döbbenten nézett rám, majd elröhögte magát. Őszintén nem tudom, mi olyan vicces ezen, de mindegy.
-Oké, Miss Nyelvtannáci, akkor meglátjuk. És... - Nem mondhatta végig, mert megszólalt a csengő, ő meg elköszönt, majd sietett órára.
Amúgy most ugrik be, hogy mi a halált keresett a lányok edzésén? És nem is vagyok nyelvtannáci!

-Minden oké? - kérdezte Rebeka, akiről mellesleg fogalmam sincs, hogy került ide.
-Volt valaha? - kérdeztem vissza, szerintem jogosan.
-Nagyon vicces. Én Marcira gondoltam.
-Kire? - kérdeztem vissza, mert fogalmam sem volt, ki az a Marci.
-A srác, akivel egy perccel ezelőtt még beszélgettél - világosított fel. Aha. Szóval Marcinak hívják. És én ezzel az infóval mit kezdjek?

-Lányok, álljatok fel! Röplabdázzatok, kosarazzatok, vagy csak sétáljatok, nem érdekel, de mozogjatok! - szólt ránk a tanár.
-Beállnak röpizni! És velünk lesznek! - kiáltott nekünk Dénes.
Felálltunk két csapatba. Cecília, Hanna, Tamara, Titanilla, Máté, Csongor vs. Rebeka, Zoé, Mariann, Dénes, Lóránt, én.
Én beálltam feladónak, mint mindig. Dénes meg kitalálta, hogy játszunk rendesen, azaz forogjunk. Na, én azt hittem, hozzávágom a labdát. Tudja, hogy nem bírok nyitni, erre kitalálja, hogy nyissak. Kösz, Dénes.
-De én nem akarok nyitni - közöltem.
-Pedig fogsz.
-Nem akar, ne erőltetsd! - szólt rá Rebeka.
-Nyugi már, én nem Cecília vagyok. Nem baszogatni akarom, hanem segíteni neki.
-Játszunk már! Azért vagyunk itt! - kiáltott nekünk az előbb említett.
-Kuss! - mondta Dénes Cecíliának. - Forgunk és pont - közölte velünk. - Ki kezd? - kérdezte mindenkitől, mire Cecília mondta, hogy kéri a labdát, ő nyit. Egy darabig minden oké volt, ment a játék. Aztán amikor odakerült a sor, hogy nyitnom kellett volna, egy darabig ellenálltam, majd szerencsémre megszólalt a jelző, a tanár meg küldött minket öltözni. Szerencsétlenségemre Dénes mindenáron azt akarta, hogy nyissak. Ezért miután a többiek kimentek a teremből, fogta a labdát és a kezembe adta. Azzal a paranccsal, hogy nyissak.
-De nem tudok! - vágtam rá.
-Menj már! Egy egyenletettel teli feladatsort meg tudsz oldani 10 perc alatt, de azt állítod, hogy nem bírsz elütni egy labdát? - kérdezte hitetlenkedve.
-Ahhoz, hogy valaki megoldjon egy egyenletet, nem kell túl nagy fizikai erő. Csak egy kis ész.
-Ha most megpróbálod, és nem sikerül, békén hagylak. De ha sikerül, megírod a következő matek dogám is.
-Amúgyis én oldanám meg. Na, add ide azt a labdát - sóhajtottam. Ideadta, elütöttem és... Nem ment át. De már elérte a hálót. Haladás. Vagy véletlen. 🤷
-Na, most már hagyj békén ezzel! - közöltem, majd mentem öltözni.
-Egy kis gyakorlással jobb is lesz - mondta nekem Rebeka, mikor kiléptem a teremből.
-Neked miért kell mindenhol ott lenned?
-Nem kell. De ha a hülye bátyám marasztalja a barátnőm, tudni akarom, miért. Bár nem pártolom, hogy erőlteti, hidd el, jót akar ezzel. És mint mondtam, egy kis gyakorlással jobb is lesz. Van programod szombatra?
-Attól függ. Mit találtál ki?
-Gyere el velem a konditerembe.
-Itt van konditerem? - kérdeztem csodálkozva.
-Igen, van - mondta nevetve.