Pokoli Gimi (vagy mégsem?)

27.

- Van egy töltője valakinek? - jöttek be a fiúk.
- Mármint itt? - kérdeztem mosolyogva.
- Nem, baszd meg, a Holdon! - forgatta a szemét idegesen Dénes. - Persze hogy itt!
- Nincs. De miért nem hoztál magaddal? Csak láttad reggel, hogy le vagy merülve.
- Elfelejtettem! Van egy töltő nálatok? - kérdezte Cecíliáéktól is.
- Miért lenne? - rázta a fejét értetlenül Cecília.
- Mert kéne! - vágta rá, azzal kiment a teremből. Kb. 3 perccel később jött vissza. Töltő nélkül.
- Amúgy infónk van - szólt Zoé. - Vagyis fel kéne menni.
Elindultunk.
- Második hónapja járunk ide! Nem igaz, hogy még nem tudjátok az órarendet! - kezdett el velünk kiabálni Cecília, amint beléptünk az ajtón. Oda sem figyelve a lányra, leültem, és elkezdtem olvasni.

Óra után Marci a ott várt termünk előtt. - Töltő - nyújtotta Dénesnek az említett eszközt.
- Örök hála! - Azzal Dénes már ment is be felrakni töltőre a telóját. Hát, ilyen boldognak se láttam még embert.

- 5-kor végeztek, igaz? - nézett rám Marci.
- Igen. Miért?
- Hogy tudjam, kb. mikor írhatok, ha nem akarom két óráig várni a válaszod - felelt nevetve.
- Arról én tehetek, hogy te nem alszol? - tártam szét a karom.
- Részben.
- Mi? Mi az, hogy részben én tehetek róla?
- Semmi.
- De mi az...
- Mondom, semmi.
- De...
- Most neked van baj a felfogásoddal? Mondom, semmi - rázta a fejét. - Felejtsd el.
- Akkor csak nem "semmi".
- Majd beszélünk - mondta, kihasználva, hogy becsengettek. Mi az, hogy az én hibám? Argh! Miért az én hibám, hogy inszomniás? Utálom. Egyszerűen utálom.

A töltője egyébként végül nálunk maradt. Eltettem, mert ha ott hagyom, az holnap még vagy ott lesz, vagy nem. Reggel visszaadom neki.

- Beszélgessünk - csukta be a könyvem Rebeka, és ő is eltette a telóját.
- Miről? - kérdeztem, de a mosolyából sejtettem. - Marci and me?
- Aha. De magyarul.
- Nem létező dolgokról nehéz beszélgetni bárhogy.
- Zoéval a semmiről is simán eldumálgattunk annó 45 percet. 10 percet veled is fogok tudni beszélni arról, ami csak szerinted nem létezik. Kérem a telód. Feloldva - mondta, én meg nyújtottam is.
- Ez szerinted mit jelent - mutatta a beszélgetésem Marcival.
- Mi? Mi mit jelent? - A beszívezett sorra mutatott.
- Emiatt lettél izgatott tegnap - értettem meg. Aztán megráztam a fejem. - Nem jelent semmit.
- Hát egy fiú nem szokta csak úgy beszívezni, amit a lány ír. Csak ha kedveli!
- Jól van, gyárts romantikus regényt ebből a szívecskéből. Ha kész leszel, szólj, szívesen elolvasnám - lapoztam fel Agatha Christie: A titokzatos stylesi eset című könyvét.
- Ha nekem nem hiszel - vette elő a telefonját -, egy fiúnak fogsz - tette le az asztalra. Dénest hívta, aki kb. fél perccel később fel is vette:
~ Mi van? Neked nincs edzésed?
~ Neked is szia. Amúgy ki vagy hangosítva, Lív itt ül mellettem. Lenne egy kérdésem.
~ A lényegre térnél? Mondjuk, még ma? - kérdezte, nyilvánvalóvá téve, hogy jobb dolga is lenne.
~ A fiúk nem szoktak csak úgy szívekkel reagálni, igaz?
~ Hogy mi?! - kérdezett vissza idegesen, és volt egy olyan érzésem, hogy totál hülyének tart minket.
~ A fiúk nem szoktak csak úgy szívekkel reagálni, igaz?
~ Attól, hogy szó szerint megismétled a kérdést, még nem fogom tudni, mi ütött belétek! Tudtam, hogy nem kellett volna felvennem.
~ Inkább válaszolj!
~ Nem, a legtöbbünknek nem szokása. Igazából a legtöbbünk azt sem tudja, hogy lehet egyáltalán. Most már hagyjál a hülyeségeiddel!
~ Oké, köszi!
~ Jó edzést! - tette le.
- Igazam volt vagy igazam volt? - nézett rám önelégülten.
- Feltételezem, igazad volt, de engem továbbra sem győztél meg. Menjünk, mert nem tudom, Tolnai meddig fogja tolerálni a késést - álltam fel. Mindkét keddi edzésről késtem. Az utóbbiról Rebekával. Ki hitte volna, hogy 40 perc nem elég arra, hogy haza- és visszaérjek, közben bemenjek a boltba egy csokiért és vízért, majd még át is öltözzek? Az oda-vissza út, ha sietek, megvan 40 perc alatt. De a bolt meg az átöltözés már nem fér bele. Aztán 10 perc elég, hogy a parkból elérjünk a sulihoz, de átöltözni már nincs idő. Bár eddig Tolnai nem szólt érte, csak annyit mondott, álljak/álljunk be, nem szeretném kihúzni a gyufát.
- Akkor is igazam volt.
- Oké - hagytam rá.
Az edzés ugyanolyan volt, mint máskor, kivéve, hogy most nem késtünk.
Ahogy hazaértem, rögtön ráírtam Marcira. Azonnal válaszolt.