Pokoli Gimi (vagy mégsem?)

24.

/Október 12., vasárnap/

Hajnali 7-kor jött egy üzim, amit én nem láttam, csak reggel 9-kor. Marci írt. Csak tudnám, miért hajnalban kell neki írnia. Nem alszik? Vagy ha igen, mikor?

Az ezt követő üzenet kicsit meglepett. Vagy inkább nagyon.

Erre kaptam egy röhögős emojit. Mellesleg direkt javítottam ki. Ha azt akarja, hogy nyelvtannáci legyek, az leszek. Na, persze én sem vagyok tökéletes, a helyesírásom sem az, de ami hibát látok/hallok, azt ki fogom javítani. Ha így akár játszani, oké. Bár nem értettem, hallgattam rá, fekete farmert vettem fel és fekete haspólót. Háromra odamentem a parkba, ahol a következő mondattal fogadott: - Oké, talán konkrétabban kellett volna fogalmaznom.
- Miért? Ez nem szoknya - közöltem értetlenül. Nem értettem, mi baja.
- Tudsz ebben mozogni? Úgy értem, kényelmesen?
- Nem, csak azért vettem fel ezt, mert olyan jól áll - közöltem cinikusan. - Tök kényelmetlen volt, míg idáig elgyalogoltam, de úgy gondoltam, megéri.
- Jól van, értem. De futni tudsz benne?
- Mi van? Tudok - közöltem furán.
- Biztos? - kérdezte. Bólintottam.
Vállat vont. - Akkor gyere! - Felállt, és intett, hogy kövessem. Nem értettem, de követtem. Nem kérdeztem, miért, vagy hova megyünk. Megbíztam benne. És csak remélhettem, hogy nem ok nélkül. Néhány percig csendben mentünk egymás mellett, aztán elérkeztünk egy épülethez. Városi tornacsarnok. Még mindig nem értettem semmit. Ő meg még mindig nem mondott semmit. Elmentünk jó néhány öltöző mellett, mire beértünk a terem részbe. Ahol fel volt állítva egy röplabda háló és néhány röplabda is ki volt rakva.

- Megtanítalak rendesen nyitni - magyarázta. - Pénteken jót nyitottál, de nyújtsd ki a kezed, mert a végén még megsérülsz. És a nyitás is sokkal jobb lesz.
- Téged nem zavart ki Pehely? - akadtam meg. - Mielőtt nyithattam volna?
- Kizavart, de attól még láttam, jót nyitottál. De nyújtsd ki a kezed! - válaszolt, én meg olyan boldognak éreztem magam, amilyenre nem volt példa hosszú-hosszú ideje.
Hagyhatná, hogy olyan béna maradjak, amilyen vagyok, akár a saját hibámból tanuljam meg a taktikai hibát. De nem, ő ezt elkerülné.

Vagy 20 milliószor elmondta, hogy nyújtsam már ki a kezem a nyitásnál.
- Én értelmes lánynak gondollak. Sokak szerint az is vagy - kezdte. - De akkor mi a francért nem nyújtod ki a kezed? Millió alkalommal mondtam már - fejezte be nevetve.
- Jó, jó - mondtam. Annyira zavarban voltam, hogy biztos, hogy a fejem olyan vörös volt, mint a kaliforniai paprika. De nem szólt semmit, megmutatta, hogy csináljam jól. Ismét. Nem hiszem el, hogy nem unja még.
- Csak nem nyújtod ki a kezed! - mondta, miután nyitottam. Megint.
- Szerintem hagyjuk. Reménytelen vagyok - mondtam, és reméltem, belátja, hogy feleslegesen erőlködik. Nem látta be.
- Ne már! Én is megtanultam. Te is meg fogod. Próbáld újra! - És ez így ment egy darabig, de az egyik ütésnél rosszabbul csináltam, mint eddig, vagy nem tudom, és meghúztam a karom. Legalábbis Marci ezt mondja. Én csak annyit tudok, hogy rohadtul fáj.
- Baszki, ez az én hibám! Rohadtul sajnálom!
- Miért van az, hogy akárhányszor beszélgetünk, legalább egyszer bocsánatot kérsz? - De komolyan. Egyetlen egy beszélgetést nem bírok felidézni, amelyik alkalmával ne kért volna bocsánatot.
- Ígérem, egyszer lesz egy olyan alkalom, amikor nem kell bocsánatot kérnem - ígérte meg keserű mosollyal az ajkán.
- Na ne! - csattantam fel. - Nehogy már neked legyen bűntudatod, mert egy szerencsétlen, tehetségtelen, értetlen nyomorék vagyok! - Látszólag megdöbbentette a kirohanásom. - Inkább én sajnálom, hogy állandóan olyan helyzetbe hozlak, hogy rosszul érzed magad!
- Majd kenegetsd Flectorral és/vagy jegeld. A karod - mondta döbbenten, mert a kirohanásomhoz nem tudott hozzászólni. De nem is baj. Sőt.