CoD: Aki Titkos Fegyver Lehet 🔞 (Második Kötet)

3. Függő játszma / part I

2016. augusztus 11.
Tien Shan hegység, Kazahsztán

TIFFANY

John ébresztette hajnalban. A férfi addigra begyújtott, összeállította a bombát, elosztotta a felszerelést, ahogyan azt megígérte. Ezen felül pedig egy műanyag tányért is fogott, rajta nyújtotta át a megmelegített, reggelire szánt szendvicset. Tiffany boldogan vette át, bár ő a szokottal ellentétben jobban szerette olvasztott sajttal keverni a pirított bacont, ám most annyira levette a lábáról a férfi figyelmessége, hogy nem mert ellenkezni. Majd elmondja neki, ha lesz legközelebb.

Nem kellett volna ebben gondolkodnia, de a tegnap esti, naplós incidens után rájött, hiába is tiltakozott, volt köztük valami. John sokra tartotta őt, és most, hogy újra együtt lehettek, megpróbálta helyrehozni azt, amit annak idején elrontott. Ő pedig, bármennyire is félt tőle, hogy ismét meg fogják bántani, be kellett lássa, hogy az ész nélküli tiltakozással több kárt tett volna, mint hasznot. Ráadásul az ő szíve sem volt érzelmektől mentes, és erre az emberre továbbra is úgy tudott tekinteni, mint a legfantasztikusabbra valaha. Épp csak észrevette már a hibáit is, és ezért óvatosabbá vált.

A hajnali, viszonylag sötét óráktól egészen reggel fél nyolcig másztak. Kellemetlen érzésnek bizonyult rögtön étkezés után szedelőzködni és indulni, de Tiffany beletörődött, hogy a seregben nem pazarolták az időt semmire sem. Nyakig öltözött, és jókorát fújt, amikor a hátára vette a nehéz hátizsákot, amit John rakott neki össze.

- Bírni fogod? - kérdezte a férfi, tekintete semmitmondón mérte őt végig. Tiffany egészen zavarba jött a jeges tekintet láttán. Az a férfi már számtalanszor bizonyította, mennyire tele volt érzésekkel, de néha képes volt olyan arcot ölteni, amivel azt sugallta, rideg és megközelíthetetlen. Az előző esti, meghitt pillanataik után felkészületlenül érte ez a látvány.

- Persze - bólintott a nő, bár nem hazudott. Nehezebb málhákkal is kellett már küzdenie. Gyakran nem nézték ki belőle, mire volt képes, mert kisebb volt, de egészen izmos. A saját súlyát is elbírta, a táska feleannyit sem nyomhatott.

- Ha bármi gond van, szédülsz, fáj a fejed, zúg a füled vagy szimplán csak meg kell pihenned, mert nehéz egyszerre mászni és a táskát cipelni, rögtön szólj, rendben?

- Úgy lesz - bólintott a nő, megértve, hogy a mászás hosszú, nehéz folyamat lesz. Három óra alatt akartak valamivel több, mint ezer métert haladni, és félő volt, lassan eléri őket egy vihar. Bele kellett húzniuk.

Eleinte nem volt olyan nehéz az útjuk. A hegycsúcs mögött nem volt olyan mély a hó sem, sőt, az ott található fenyők sem igazán engedték, hogy a fehér pelyhek a talajra hulljanak. Jól lehetett haladni, és a sötétség ellenére kifejezetten gyorsan haladtak. John mutatta az utat, ő tervezte meg, merre fognak haladni, és mindannak ellenére magabiztosan haladt, hogy a terepen olykor sziklarögök jelentettek akadályt, melyek a földbe fúródva, abból kitüremkedve mintha csak az elgáncsolásukra születtek volna. Olykor ágak roppanását hallották a távolból, talán néhány állat riadhatott meg őket látva, egyszer pedig egy bagoly is elhúzott a fejük felett.

Az útjuk nem pusztán a csúcs mögött vitt, felfelé is emelkedőn haladtak. Tiffany vállát húzta a ráaggatott teher, de nem panaszkodott. John is alaposan felszerelkezett, ő két nagy fegyvert is hozott, míg Tiffany megtarthatta Jonathant a kezébe nyomott Remington karabély mellett, bár John óvva intette őt a használatától.

- Hangtompított fegyvereket kell használnunk. Úgy kell cselekednünk, hogy ne vegyenek észre minket.

Tiffany elmosolyodott, és büszkén gondolt bele, hogy évek óta beszerzett egy jó hangtompítót Jonathanhez.