CoD: Aki Titkos Fegyver Lehet 🔞 (Második Kötet)

4. A halál fagyos torka

2016. augusztus 11.
Tien Shan hegység, Kazahsztán

MACTAVISH

Valószínűleg megtalálhatták a lelőtt hullát odakint, mert igen felkészülten érkeztek. A hangárajtó kinyílt, középen állt az őket felszólító, nagyhangú Petrov őrmester, aki megafonnal a kezében beszélt hozzájuk. Egy kisebb sereg állt mögötte felsorakozva, mind fegyverrel a kezükben, egyenest rá szegezve őket. MacTavish egyebet nem tehetett, mint hogy engedelmeskedett a felszólításnak, legbelül tartva tőle, ne itt vesszenek oda, főleg Tiffany ne.

- Pixy - szólt halkan, úgy téve, mintha csak a fegyverét igazította volna a hátára, száját közben a válla takarásába rejtve, hogy a nyakán lévő mikrofonban minden szava érthetően hangozzon. - Lebuktam. Maradj csendben és ne lőj rájuk!

- De így esélyünk sincs... - suttogta a lány, ő viszont lepisszegte, majd felemelt kézzel lépett közelebb. Bár azt hitette el, hogy volt olyan kedves, hogy a szemük elé vonult, valójában csak a helyzetet kívánta felmérni, és rögtön látta, hogy ide kevesen lesznek ketten a nővel.

- A behatolónak címzem, hogy elfogtuk az egyik comrade-d! - folytatta az őrmester a megafonba, az angolt csak törve beszélte. - Add meg magad most, és megóvjuk a comrade életét. Ha nem adod meg magad, lelőjük! Gyere elő felemelt kézzel! Ötig számolok!

És ahogyan a hangja alapján idősebbnek tűnő, nyakig öltözött férfi számolni kezdett, MacTavish tudta, hogy cselekedniük kell.

- Pixy. B-terv, most!

Remélte, hogy a nő érti a célzást, de elégszer elmondta neki idefelé jövet, hogy mit kell tennie, ha a dolgok rosszul sülnek el. Azt is nagyon remélte, hogy Tiffany elég gyors lesz.

Amikor a háttérben felhangzott a robbanás, és az irtóztató, méteres lángnyelvek az égbe kaptak, már tudta, hogy sikerrel jártak. A robajtól megrázkódott a talaj, a füle csaknem belehasadt. A nő tette a dolgát, amivel elterelte a rájuk bukkanó ultrák figyelmét. Mind félelemmel fordultak hátra, attól tartva, őket is elnyeli az a mérhetetlen, óriási szörnyűség, ami történt.

MacTavish nyomban kézbe kapta a fegyverét, gránátvetős funkcióra állította, és a meglepetten megforduló és bámuló ellenség sorai közé lőtt. A halálra vált testek a szélrózsa minden irányába repkedtek, Petrov őrmester pedig nem volt több egy szanaszét roncsolódott torzónál. Sokan azt hitték először, hogy a tartály felrobbanásával estek el a társaik, így menekültek, és elfelejtettek visszalőni.

Ahogyan a falhoz húzódott, meglátta, hogy Tiffany a lépcsőkön rohant lefelé, és viszonylag magasról leugrott, hogy aztán hozzá siessen. Megvárta, és közben szedte lefelé, akit csak tudott. Még egy gránátot kilőtt, azt már a kifutón álló terepjárók közé, remélve, ha azok robbannak, nem kevés embert kiszedhet, majd visszaállított sorozatlövésre.

- Úristen, mekkora volt! - rémüldözött a nő, kék tekintete megtelt félelemmel. Az osonás, a csendes akció hatalmas fordulatot vett, kőkemény lövölde alakult ki. A bejárat fala mögött találtak fedezéket, de a szirénákat hallva tudták, mindenhonnan ide fognak csődülni az emberek. Legalább abban bízhattak, hogy a repülők nem jönnek utánuk. Ebben a fagyban nem tartották kimerve az üzemanyagot, azonnal kárt tett volna a repülőben, ha hagyják ott befagyni.

- Maradj a közelemben és húzódj a falhoz! Ki kell törnünk innen! Meglett a modul, ugye?

- Ha ez az, akkor igen - felelte a nő, levette a táskáját, megmutatta kábellel körbetekert, kicsiny tárgyat.

- Bingó, ezt kerestük. Most menjünk! Én leszek elöl, te bújj mögém!

Azzal ki is fordult, arcába belecsípett a még mindig erős, de már csillapodó szél, és bárhová pillantott, a fegyvere csövét is arra fordította. Érezte a nyomában a lányt, és remélte, most végre lesz annyi bátorsága, hogy használja a kezébe adott ACR-t. Szükségük volt rá. A világon bármit megtett volna, hogy mentse a bajtársait, és ezért a nőért még annál is többet, de egy egész, jól felfegyverzett bázis ellen ő kevés lett volna. Igazából még ketten együtt is.