CoD: Aki Titkos Fegyver Lehet 🔞 (Második Kötet)

1. Ugyanaz a szar, csak a dátum más

2016. augusztus 10.
Phoenixi tüzelőállás, Afganisztán

POLINA

A forró sivatag kellős közepén kevés árnyékos, némileg hűvös hely maradt, még a napnyugta során sem. A homok felvette a vörhenyes égbolt színét, és az ő haja is illett a környezetbe, bár az rőtbarna volt, porcelánfehér bőre könnyen elárulta. Két katona ült egy-egy oldalán az ülőkének kiszemelt fegyveres ládákon a többiek által szerelt terepjáró árnyékában, és hallgatták valamelyik amerikai rapper újabb slágerét a motorháztetőre helyezett rádiónak köszönhetően. Pisztoly sorozatos durrogásának hangját sodorta feléjük a szellő a közeli, felállított gyakorlópályáról, az itt állomásozó katonák jó része sokáig figyelt ott, míg megunták, és mentek jobb dolgukra. Néhányan a lőtérre mentek, mások pedig az egyik széken ülő, hatalmas termetű férfit vették körbe, és ahogy telt az idő, úgy lettek ott egyre többen.

Két csapat állomásozott ott, és csak annyit tudtak, hogy az egyik az USA seregének egy szakasza volt, míg a másik valamilyen elit alakulat, melyet Shepherd tábornok vezetett. Polina hallotta, ahogyan az amerikaiak próbálták megfejteni, ki érkezett a segítségükre, egyesek Deltásoknak hívták őket, de volt, aki a képességeiket látva még ezt is kérdőre vonta. Senki sem fedte fel előttük az igazságot, már csak azért sem, mert jót mulattak a fejtörésükön.

Polina viszont tisztában volt a ténnyel, hiszen nem egészen három hete dolgozott velük, mint informátor.

– Kérsz egy kis vacsit? – kérdezte a balján ülő fickó, vigyora elárulta szándékát. Polina rezignáltan húzott elő ingje zsebéből egy szál cigit, rágyújtott.

– Köszönöm, nem kérek – felelte morogva, magában bosszankodva, hogy a hatalmas látványosságot jelentő férfi szinte rá sem bagózott, akárhogy próbálkozott nála. A valaha látott legfantasztikusabb férfinak gondolta, szerette a magas, kigyúrt, kissé megkeseredett embereket, akik hálásnak bizonyultak minden törődésért. Ez az alak azonban még ahhoz is túl macsónak bizonyult, hogy egy szikráját is megvillantsa, érzett-e egyáltalán.

– És inni valamit? Holnapig itt leszünk mi is – tette hozzá a másik fickó. Polina egyiket sem figyelte meg igazán, csak az izompólós alak érdekelte a tetováló keze alatt. El sem akarta hinni, hogy itt helyben kért valaki örök mintát a testére, de hallott már arról históriákat, hogy a seregnél mindenfajta módosításra volt lehetőség. A felettesek gyakran levágatták az újoncok haját és arcszőrzetét, és a tetoválálások szerelmesei is gyakran képviseltették magukat. A testékszereknek viszont senki sem hódolt, azoknak a viselését itt tiltották, így ő sem hordhatta kedvenc fülbevalóit és gyűrűit. Itt balesetveszélyesnek minősítették őket.

És jellemző volt még az egyéjszakás, futó kaland, a fellobbanó szexuális vágy esztelen csillapítása, amelyre mindkét mellette ülő katona kész lett volna, de nem az, akit Polina kiszemelt.

– Nem kérek semmit – felelte hűvösen, de rögtön másfelé figyeltek, amikor megjelent a legijesztőbb alak, akivel valaha találkoztak. Igaz, a hangja előbb jött, mint ő maga, amikor a tetovált illető elé rongyolt, és rákiáltott:

– Hogy a faszomba csináltad?!

Előlépett a csaknem kétméteres, sötét alak a gyakorlópálya irányából. Arckifejezése nem látszott koponyamintás, több darabból összeállított maszkja miatt. Eleinte Polina kíváncsi lett volna rá, kit rejtett a maszk, ám aztán elmondták neki, hogy aki látja az arcát, az halott ember. Ráadásul arra is rájött, hogy ez a halottakat idéző, fenyegető megjelenés jobban illett a katonához, mint bármilyen fizimiska. Úgysem őt akarta, és amúgy sem úgy tűnt, hogy a hadnagy olyan szeretettel lett volna iránta. Kerülték egymást, amikor csak lehetett.