CoD: Aki Titkos Fegyver Lehet 🔞 (Második Kötet)

14. A gulág

2016. augusztus 14.
Oroszország, 65 km-re Petropavlovsktól

JOHN

Vacogtak az emberek, pedig a szibériai táj is augusztust számolt. Koran kezdték a munkát a hajnali órákban, és olyan hideg volt, hogy a hó és jég megtapadt a környező táj magas, sziklákkal borított partjain. A szárazföldhöz közel még az óceán széle is befagyott, vastag jégtáblák és törmelékek álltak egymáson. A helikopter szélein ülve nem volt leányálom kiállni a fogvacogtató fagyban való suhanást, és kissé irigykedve gondolt, hogy nég annak is jobb, aki vadászgépben ült. A menetszél őt legalább nem avanzsálta jégkockává, bár azt tudta jól, hogy meleg azokban sem volt.

A talajszint hiába bizonyult alacsonynak, a hideg miatt más nem maradt meg, csak az égig nyúló fenyők. Oroszország ezen területén éltek a legkeményebb emberek, akiket valaha hátán hordott a föld. A mostoha körülményeket más nem tudta kiállni, csakis a szibériaiak.

Éppen ilyen lesz a gulág is. Érintetlen és kemény, kiállva az idők próbáját, és hiába volt az egyetlen épület itt a hideg pusztaságban, nem igazán a vendégszeretetéről híresült el. Annak sem lehetett jobb dolga, aki a falain belül tartózkodott, mint annak, aki kívül került. Rabként ez valódi rémálmot kellett jelentsen.

MacTavish próbált már agyalni azon, ki is lehetett az az egy szál személy, akinek a kimentéséért ekkora offenzívát indítottak. Nem csupán ők, az amerikai sereg is besegített nekik, amikor megvolt a maguk baja. Talán olyan rossz lehetett a helyzet az orosz támadást követően, hogy már ők is csak egyetlen emberben bíztak? Egy rabban, a saját felszereltségük, erejük helyett? Egy fecske nem csinál nyarat, ők most mégis mintha ezt remélték volna.

Bár tény, egy fecske, azaz egy tündérke az ő életében is óriási változást hozott. Ez azonban össze sem volt méretű egy háborúval, ami akár világméretűvé is kinőheti magát. Bármennyire is vágyott a nő karjaiba, szerette volna érezni a simogatását, megnyugtató, szelíd hangját hallani ez után az iszonyatos mértékű pusztítás után. MacTavish nem figyelte, kiket, hányat lő ott le. Csak haladni akart, és letakarítani minden akadályt az útból.

Azt viszont tudta, hogy a ravaszt csakis ő húzta meg. Hogy megint egy rakás élet száradt a lelkén, és mégsem érezte azt a letargikus terhet, amelyet a katonalét máskor okozott. Nem, mert tudta, hogy ezzel olyanokat menthet meg, akik ugyanabban hittek, mint ő, akik ugyanúgy nem szerettek volna konfliktust, akik ugyanúgy a háború végét szerették volna. Így már nem is volt valamiért olyan nehéz az ölés. Katona volt, és az igazi katona azért szolgált, hogy védje , oltalmazzon, nem pedig azért, hogy pusztítson. Ez volt a különbség a mostani esetben, és köztük, valamint az ultranácik között. Makarov serege meg akarta szüntetni a világ jelenlegi rendjét, anarchiát, káoszt hozott volna. Ez, amíg eddig cselekedett, valahogy megbocsátóbb tudott lenni magával is.

Bár az is lehet, hogy Tiffany adta neki ezt az erőt. Amikor az a nő leszedte a helikoptert, valami olyat érzett, mint soha azelőtt. Azt, hogy minden helyes, ami történik, hogy öröm, diadal volt az, hogy az embereinek reményt adott a tündérke. Sosem szerette, hogy vér tapadt a kezéhez, és ettől legszívesebben másokat is megóvott volna, de ott, akkor valamiért úgy érezte, minden a helyére került, és azt, hogy azzal az emberrel járt a pokolban, akivel még ez is elviselhetőbbé vált. Tiffany még a borzalmakat is elviselhetőbbé tudta tenni, miatta ereje lett, lelkesedése, kitartása. Rengeteget jelentett ez a nő, nemcsak a csapatnak, de neki is.

Két F-15-öt sikerült intéznie pluszba a tábornoknak, ezek ekkor érték be őket, és az elébük került félsziget rádió tornyát vették célba. Még azelőtt döntötték le, hogy ők átröppentek volna a rádió adó összeomló, fémesen nyikorgó darabjai felett.