CoD: Aki Titkos Fegyver Lehet 🔞 (Második Kötet)

3. Függő játszma / part II

2016. augusztus 11.
Tien Shan hegység, Kazahsztán

TIFFANY

Ugyanabban a momentumban megjelent a nagy test, onnan fentről érkezve, ahol kereste őt, kék tekintetét. Megjelent egy férfi, megragadta a kezét, ezzel egyidőben csákányt vágott a jégbe valami emberfeletti erővel, és az a szívdobbanásnyi idő, míg Tiffany esett a mélybe, a halál torkába, megszűnt létezni. A nőt erős kar tartotta, és amint feltekintett, látta MacTavisht, aki képes volt leugrani utána, majd egyszerre kapaszkodott a falba és kapta el őt is. Oldalvást kapaszkodott a jégbe, hogy a lábai is tartsák, de jól hallották a rianások jellegzetes, csikorgó hangját.

- Igyekezz! Mássz fel, kapaszkodj belém!

Bár Tiffany megtette, amire utasították, mégis kétségek lappangtak benne. Ő, a fegyverek, plusz a férfi és az őt nyomó súlyok nem lesz túl sok? Vagy a jégnek, vagy a századosnak?

Mint kiderült, nem. MacTavish hangos fújtatásokkal, a korábbiaktól is nagyobb erőfeszítésekkel ugyan, de felmászott. Tiffany úgy kapaszkodott bele, mint akkor, amikor kiugrottak a felhőkarcoló ablakán Dubajban, bár arra ügyelt, hogy a lábain lévő tüskék meg ne sértsék megmentőjét. Érezte a férfi izmainak munkálkodását a vastag ruhák ellenére is, és aggódva figyelte útját. Nyögései adták hangját annak, mennyire küszködött, és ezeket hallania arcpirítónak bizonyult számára.

Elértek végül egy kiszögellést, ahol a férfi felhúzta magukat. Oldalra dőlt, és megvárta, hogy ő lemásszon a hátáról. A nő rögvest mellé guggolt, és belekarolva segítette talpra. MacTavish őszinte meglepetéssel pillantott rá.

- Én csak... Gondoltam, segítek - felelte, de érezte, az ő lábát hagyta el az erő, és majdnem összecsuklott.

A százados gyorsan utánakapott, átkarolta őt. Tiffanyban milliónyi érzelem tombolt, és csak ekkor, amikor szilárd talajt érzett a lába alatt, tűnt el az a reszketés és félelem, amely a zuhanás óta munkálkodott benne. Ereje azonban nem volt, mintha a mélység elnyelte volna, mintha a lelkének egy darabja valóban lezuhant volna. Mégis, a férfi karja bizonyult igazán erősnek és meggyőzőnek ahhoz, hogy tudja, biztonságba került.

- Ez semmiség, nagyobb súlyokkal szoktam edzeni - felelte, elhessegetve minden bűnbánatát. - Hogy vagy? Leüljünk? Megpihensz egy kicsit?

- Nincs semmi baj. Mehetünk - vett mély levegőt a nő, a hegyi frissesség megtöltötte tüdejét, lassabb, mélyebb lélegzetvételekre késztette. Ott már ritkább volt a levegő összetétele, olykor megszédült, néha pattogást hallott a fülében, ám most egyenesen a rosszullét kerülgette, és ahogyan átgondolta helyzetét, tudta, mi a teendő.

- Biztos? - kérdezett ré a százados, figyelve őt.

- Igen - felelte, tenyerét mégis önkéntelenül tapasztotta a mellkasára kifújás közben.

Akármilyen magabiztosnak tűnt, amikor MacTavish elindult vele, továbbra is tartva őt a derekánál fogva, elsötétült előtte a világ egy pillanatra, lábai pedig erőtlenül remegtek. Fogalma sem volt, amikor a századosba kapaszkodott, azt hogyan tette, ha ennyire elgyengült. Talán a halálfélelem miatt.

A férfi végül ráunt a botorkálásra, karba emelte őt, felemelte egy emelkedőn, majd mászott utána. Így tett még további néhány alkalommal, végig járva a hegyek óriási lépcsőknek tűnő útjait, míg egy magas sziklafalat talált, ahol lekuporodhattak, védve az egyre erősödő szél kiszámíthatatlan lökéseitől. John leguggolt, őt tartotta az ölében. Megsimogatta az arcát, és Tiffany látta a tekintetében a féltést.

- Hogy vagy, tündérke?

Ezt hallva és látva a nő könnyekig hatódott, de gyorsan letörölte az árulkodó cseppeket, nehogy az arcára fagyjanak. Meglátta, hogy megvolt még az a férfiban, amit mindeddig el akart lökni magától, amit meg szeretett volna tagadni, remélve, akkor könnyebb lesz. Mégis, ez túl jó volt. Annyira, amennyire ő meg sem érdemelte volna, és mégis imádta annyira, hogy ne tudjon ellenállni neki. Önző volt, de annyi fájdalom után ez volt az, ami igazán megtöltötte életkedvvel, reménnyel.