CoD: Aki Titkos Fegyver Lehet 🔞 (Második Kötet)

15. Két százados

2016. augusztus 14.
Oroszország, 200 km-re Petropavlovsktól

PRICE

Újra látnia a valaha volt egyik legtehetségesebb tanítványát, amikor ő már hónapok óta a szibériai, fagyos pokolban tengődött, egyenesen a megváltást jelentette számára. Két hónappal ezelőtt került a gulágba, és akkor éppen az első olyan küldetését végezte, amellyel bizonyíthatott volna. Mielőtt valaki a Task Force-ba került, meg kellett mutatnia, mit tudott. Price pedig ment volna, mert tudta, hogy ott volt az utolsó olyan élő csapattársa, aki hiányzott az életéből.

John MacTavish, ő inkább csak Soapnak hívta. Soha a büdös életben nem tudta meg, miért kapta az a fiú azt a fedőnevet, de annak idején, amikor meghallotta, köpködött rá, hogy milyen idióta név, csak egy hülyéhez illik. Aztán az akkori főtörzsőrmester bizonyított, rátermett volt és valami hátborzongatóan ügyes a harcokban. Soha nem érzett még ekkora tiszteletet tanítvány iránt Price, pedig Gaz nagy kedvence volt, akire tényleg bármikor számíthatott. A fiatal MacTavish, a hülye nevű skót fiú a belőtt frizurájával meg a durva, kemény akcentusával mégis valami egészen különleges szegletét találta meg a szívének, és oda úgy belefúrta magát, hogy onnan ki sem lehetett volna vágni.

Ezért ért fel egy arcul csapással a látvány, amikor a gulágból megmenekülve bemásztak a helikopterbe. Odalent még csillogott MacTavish szeme, amikor ránézett, az a régi, kisfiús tisztelet és tettre készség jelent meg a tekintetében. Látszott, hogy elismerést várt, még mindig itta minden szavát, mintha kiskatona lett volna az SAS-nél.

Idefent, a helikopterben egy szenvedő férfi fogadta, aki háttal állt neki, de a járása, a tartása is elárulta magatehetetlen dühét, ordító fájdalmát. Soap nem bírt helyben maradni. Megállt, a pillantása elkerülte mindenkiét, az emberei is félve pillantottak rá. Aztán ment tovább, vállai megfeszültek, keze ökölbe szorult, olykor végigsimított az arcán, tekintetét égnek emelte, olykor sűrűket pislogott. Valami rettenetesen bántotta őt, ez jól látszott, de Price öt éve látta utoljára ezt a fiút. Ismerte őt, de mégsem tudta, milyen lehetett az élete.

- Soap - szólította meg csendesen, de komolyan. A fiú pedig, amikor ránézett, bizony, nem fiú volt már. Egy férfi volt, egy felettes, egy százados, aki azzá vált, aminek ő mindig is szánta MacTavisht: egy valóságos kőkolosszussá, akinek a puszta pillantása jeges borzongást idézett elő a másikban. Rápillantott Price, és végtelen tiszteletet érzett, csak ennyitől. Egy tekintélyt parancsoló ember volt előtte, egy igazi vezér, egy felelős vezető. Már nem az a kisfiú volt előtte, akit mindenüvé küldeni lehetett, és ő ment lelkesen. Most már az, aki száz meg száz módon tört össze, aki régen olyan volt, mint a szén: lángoló, lobbanékony és biztonságot adó; s most, a hatalmas nyomás valódi gyémánttá alakította.

- Ülj le és pihenj, öreg - szólt olyan rekedtesen, fájdalommal Soap, hogy azt kín volt hallani. Eltűnt a lelkesedés, az öröm belőle. Semmi nem maradt abból, ami a gulágban látszott rajta.

- Valami bánt téged, igaz?

- Fizettek neked azért, hogy ezt észrevedd? - mordult rá MacTavish, olyan stílusban, ahogyan azt sosem engedte volna meg magának. Price ebből tudta, hogy nagy a baj, és ismerte annyira ezt az embert, hogy tudja, sokat kibírt. Akármi is történt, az nem volt piskóta.

- Jobban érzed magad, ha bunkó vagy? - kérdezett vissza keményen. Ő mindig is ilyen volt, elég nehezen szeretett meg másokat. Azt kedvelte, akin látta az akarást, a tehetséget és a teljesítményt. Akinek helyén volt a szíve, és tett is érte. Őt cserébe nem sokan szerették, ám a tiszteletet nem lehetett elvitatni. Mélyen fejet hajtottak előtte mások.