CoD: Aki Titkos Fegyver Lehet 🔞 (Második Kötet)

18. A háború vége

2016. augusztus 14.
Oroszország, pontos hely ismeretlen

SOAP

Várniuk kellett egy napot, ám ez az idő épp elégnek bizonyult arra, higy az emberek megértsék, egy igazi veteránnak köszönhetően a háború lényegében a végéhez ért. A műholdak jó része, mi több, a Nemzetközi Űrállomás is az űrbéli atomrobbanás áldozatául esett, így tovább tartott hírekhez jutniuk, mint bármikor máskor. A megszerzett információk szerint azonban minden úgy alakult, ahogyan azt Price elképzelte. Az orosz haderő lényegében ott semmisült meg. Az országban jóval több helikopter, vadászgép, tank és rakéta-állomás tartózkodott eddigre, mint amennyire az USA valah fel tudott volna készülni egy ilyen váratlan csapás során. Az Egyesült Államok mozgósította ugyan, amilye volt, ám az ultranacionalisták addigra telepakolták a területeiket a legmodernebb gépekkel, és egy igazán véres, számos áldozatot követelő csatasorozat vette kezdetét a fontosabb állomásokon. Hosszú percekig tartott, míg egy-egy képet megnézhettek, melyek a térségben készültek, és szürreális láványt jelentett a Fehér Ház környékén ásott lőállások és a kertben hagyott, vérbe fagyott holttestek dermesztő együttese. A Washington-emlékmű kis híján darabjaira hullott, a sugárutak tömve voltak döglött tankok és csapatszállítók roncsaival. Füst szállt az égen, a napnyugta olyan vörösen világított át a háború fellegén, mint a vér.

Soha nem nézett ki rosszabbul az Egyesült Államok fővárosa, Washington DC. És mégis, a helyzet ordítóan nagyot fordult. Amint az orosz gépek meghaltak, az amerikaiak mozgósíthatták mindazt, ami kívül esett a robbanás zónáján. Amikor az gépeik hasítottak el a feldúlt ország harcok barázdálta tájai felett, az oroszok pusztán a földi erejükre támaszkodhattak, és el kellett ismerniük, ha nem akartak a halálba rohanni, hogy ez akkor már vajmi keveset ért. Ez a háború eldőlt, az ultranácik menekültek, és a következő reggelen a megtámadott USA arra ébredt, hogy újjá kell építenie mindazt, amit az államalapítóik rájuk hagytak. És ez a gondolat mégis eleget jelenthetett számukra, hiszen végre nem a félelem, a reménytelenség, az elveszettnek hitt hatc miatti halálos pánik szülte a virradóra érkező ábrándokat, hanem egy új élet reménye.

És igazság szerint John ezért hitte azt, hogy jó katonának lenni. Pedig nem az ő ötlete volt az atomtöltet kilövése, és még csak részt sem vett benne igazán. Amikor a világuk egy óriási szegmense megmenekült, akkor ő épp azzal a nővel hancúrozott, akivel a békés jövőt képzelte el. Most mégis boldogan állt az eredmény előtt, mert mindaz, amit láttak, egy ígéret volt számára: élhet úgy, ahogyan azt szerette volna. Nem talált ki ostobaságot, volt remény!

Tiff mégis falfehéren csatlakozott hozzá előző este. Megbeszélték, hogy egymás mellett alszanak. Az esetek többségében eddig is így tettek, vagy ő, vagy Ghost vigyázott rá. Most viszont a hálózsákot is megosztották egymással. Bevonultak a régi istallóba, ahol a talajba taposott, régi szalma miatt nem volt olyan fagyos a föld, tető került a fejük fölé, és a telihold elég fényt biztosított. MacTavish a karját adta, a nő ráhajtotta a fejét. Odabújt a mellkasához, John érezte a haja illatát, igazából nem tudta volna megmondani, milyen virágra vagy kellemes dologra hasonlított. Életében nem szaglászott még annyi virágot, hogy az illatukat specifikusan meg tudja különböztetni, ám az édes aroma azokra emlékeztette. Lehunyta a szemét, és nagyot szippantott a kellemes levegőből, a nő melegéből, a szerelmes öleléséből. Ott volt vele a nő, és olyan nyugodtan bújhattak ágyba, mintha a világon béke honolt volna, mintha háború sehol sem tombolt volna. Mintha otthonra leltek volna.

Igazából így maradt volna, ha nem telt volna az idő, ha nem jött volna el a reggel, hogy a bevállalt hajnali őrjárat szétválassza őket. Vacogva bújtak össze, de nyomban átmelegedtek, és Tiff úgy furakodott hozzá, akár egy doromboló kiscica. Még a hangja is gyengébbé vált, és az álmosság is hamar rátört, hallani lehetett rajta.