2. Dögleni akarok

223 14 53
                                    

A Konoha faluját körülvevő fal áthatolhatatlannak tűnt kívülről és belülről egyaránt, mégis, többségében szabadon járhatott ki és be az ember fia vagy lánya. Egy ominózus kapu engedett utat a látogatóknak és utazóknak, melyen vagy harmincan fordultak már ki és be, mióta Zenara ott állt, hátát a falnak döntve, karba fonva a kezét, metsző tekintettel illetve bárkit is, aki rátekintett. A kapuőrök, Izumo és Kotetsu, kötelesek lettek volna megkérdezni, hová tart, ám egy nyikkanásra sem telt tőlük. Mindenki mással foglalkoztak, csak épp vele nem, és egész idő alatt feszélyezve dolgoztak a bódéban, míg ő a közelben várakozott.

Gyenge fuvallat kapott fel néhány falevelet, úgy forgatta őket, mintha gyermek lett volna, játszadozva kergette őket. Zenara azonban csak egy darabig tűrte a látványt, szemnek szinte láthatatlan mozdulatokkal vette elő a kardját, és nyeste szét az arca előtt táncoló, zöld leveleket. A két kapuőr megrettent, még a nyakukat is behúzták, míg ő lassan csúsztatta vissza a veszettül éles fegyvert tartójába. A legfélelmetesebb az egészben nem is a gyorsasága volt, hanem az, hogy egy arcizma sem rezzent közben.

A nap ragyogóan sütött, kívánni sem lehetett volna szebb időt. Zenara kizökkenthetetlennek tűnt, tekintete sziklaszilárdan a horizonton pihent. Egész lénye olyan volt, mint egy szobor, állóképességgel és hűvös kifejezéssel, mégis volt valami a tekintetében, ami beszélt a belső lángolásról.

Ahogy a percek múltak, a kapu előtt egy sötét figura jelent meg. Kakashi épphogy csak egy kis késéssel érkezett meg, de Zenara már messziről megérezte a közeledését. Kelletlenül lökte el a hátát a faltól, és a hátára kanyarította az eddig mellette várakozó hátizsákot.

- Bocsáss meg a késésért, Zenara.

- Ha azt várod, hogy haragudjak, csalódni fogsz.

A kunoichi megfordult, és a faluból kivezető útra mutatott.

- Nincs kedvem arra fecsérelni az időmet, hogy veszekedjek veled. Ehhez az egészhez nincs kedvem, nem akarom rosszabbá tenni a helyzetet.

- Bölcsebben gondolkodsz, mint azt sokan hiszik.

A kapuőrök egészen elhűltek azon, hogy a híres-neves Hatake Kakashi milyen nyugalommal beszélt Konoha legfélelmetesebb nindzsájával. Persze, ott volt Ibiki, a vallatók főnöke, aki ezt a címet viselte. Ő viszont az ellenfél megfélemlítése miatt lehetett a legijesztőbb. Zenara a saját társaira is a frászt hozta.

- Ne nyalizz! Azért késtél egy keveset, bár úgy veszem észre, most nem annyit, mint más esetben.

- Te tudod, hogy késni szoktam?

- Hiszen találkoztunk már párszor az emlékműnél. Néha arra hivatkoztál, hogy menned kell, mert késésben vagy.

Ők ketten onnan ismerték egymást. Bár sok szót sosem váltottak egymással, időnként összefutottak az emlékmű előtt, melyet a harcban elesett nindzsáknak emeltek. Kakashi jól emlékezett rá, hogy Zenara régebben az anyukájával járt oda. Zenara szőke volt, az édesanyja fekete hajú, mégis, a hasonlóságaik égbekiáltóak voltak. Zenara elmondta, hogy az édesapja miatt látogatták olykor az emelt szobrot a parkban, aki még a lány születésekor vesztette életét. Majd aztán Zenara édesanyja is meghalt, és a lány egy ideig eltűnt a faluból. Aztán visszajött, és csak magányosan állt, azóta is feketét hordva.

Mégis, amikor Zenara az édesanyjával járt, sokkal vidámabbnak tűnt. Kakashi határozottan emlékezett rá, hogyha találkoztak, mindig elmosolyodott a maszkja alatt, szinte önkéntelenül. Zenara cserfes volt, szeretetreméltó, mosolygós, tisztelettudó vele és az édesanyjával. Ez a nő mintha teljesen más lett volna, mint az a kislány, aki képes volt enyhíteni a mély gyászon.

Villám és fény [Naruto fanfiction 🔞]Where stories live. Discover now