Villám és fény [Naruto fanfiction 🔞]

15. Csakis én lehetek rá képes

A lábadozás jobban ment, mint hitte, bár ő tett nagy ívben az orvosok javaslataira. Ha fájt az oldala, addig szedett fájdalomcsillapítót, míg el nem múlt az érzés. Legyintett a mellékhatásokra, nem félt a szövődményektől, pusztán a javulását várta.

Rengeteget olvasott. A Doragontaima második kötetét másodszor kezdte el, és sokkal jobban szórakozott, mint a kórházban. Otthon lehetett, békességben, ahol senki sem zavarhatta. Igazából csak Kakashi tudta, hol lakott. Annak idején Hiruzen-sama is meglátogatta olykor, egy hónapban talán egyszer. Rajtuk kívül senkinek sem volt ő olyan fontos, hogy megnézzék, élt-e még, az orvosoknak és a kollégáinak sem. Ő viszont nem bánta, mert teljesen a maga ura lehetett.

Remegett a gyomra, kimelegedett, ha belegondolt, hogy Kakashi már kétszer is megcsókolta. A jounin egy sokkal odafigyelőbb, gondoskodóbb ember volt, mint amilyen benyomást keltett. Sokkal lazábbnak, tűnt, nemtörődömnek, könnyednek, holott jóval több volt benne. Zenara már láthatta Kakashi érző oldalát, amely talán bárkinél többet szenvedett. Ő is elvesztette az apját, ráadásul akkor, amikor még nagyon fiatal volt. És mégis, hogy sugárzott a mosolya, ha őrá nézett!

Zenara csodálta Kakashit, amiért ennyi rémes tapasztalat után képes volt ilyen hittel, reménnyel élni mindennapjait. Vele ellentétben a nő megtört, kiábrándult. Egymás ellentétei voltak, mégis tökéletesen kiegészítették egymást.

Elég könyvet olvasott már, amelyben hősök estek szerelembe. Nem kifejezetten a romantikát kereste, de nem vetette meg, ha egy izgalmas fantasy vagy akció némi szívmelengetővel kecsegtetett. Úgy vélte, az emberi kapcsolatok egy fontos építőköve a szerelem, vagy legalábbis annak következményei: szeretet, házasság, csalódás, harmadik fél, bosszú, tragédia, zsarolás, félelem. Bármi lehetett két ember szerelméből. Ők talán boldogok voltak, ám a környezetük lehet, másképp gondolta.

A Doragontaima első kötete is válasszal szolgált. Felkeresett benne egy részt, ami lefestette az érzéseit. A könyvben gyönyörűen került bemutatásra, hogy a főszereplő Yuichi - akiről menet közben derült ki, hogy amúgy nő -, miként élte meg azt, amikor a későbbi szerelme, Kama iránt különös érzéseket kezdett táplálni.

Nagyjából a könyv közepén találta meg azt a részt, amely őt érdekelte.

„Aprócska jeleket tapasztalt. Semmi komolyat, forrót, őrültet. Picike lepkéket érzett a gyomrában repdesni, önkéntelen mosolygáson kapta magát, ha Rá gondolt. Az emlékek széppé váltak, mintha a lelkébe mártották volna magukat. Különös borzongás, furcsa boldogság, mely mégis olyan fájdalmasnak bizonyult: csupán az Ő közelsége enyhítette. S mégis vert a szíve, kiáltva Őérte, csak hevesebben, ha maga mellett tudhatta. Mint gyermekként, amikor a névnapi ajándékait bontogatta, ugyanolyan lelkes öröm töltötte el.

- Nem vagyok szerelmes - szögezte le Yuichi, és úgy hitte, nem szólt igazabbat. - Akkor mégis miért örvendek neki ennyire? Miért hiszem őt olyan különlegesnek, mi változott? Hiszen semmi sem történt, csupán jobban megismertem."

A főszereplő aztán persze tagadhatatlanul beleszeretett Kamába, a hűvösnek tűnő, nagyon is érző szívű, bár törött lelkű szamurájba. Valahol innen indul azt ő romantikus utazásuk, és Zenara döbbenten, bár maradéktalan boldogsággal vette tudomásul, hogy mindaz, amit ő érzett Kakashi iránt, nagyon is hasonlított ehhez.

Vajon hihette, hogy egy könyv élethűen ábrázolja a vonzalmat és a szerelmet? Vajon mind ugyanúgy tapasztaljuk meg? Rengeteget törte a fejét ezeken a kérdéseken, hogy a nap beletelt, és neki volt alkalma pihenni és erősödni közben.

Idővel viszont újabb aggodalmat szült szíve. Újabb esemény miatt. Mintha a falu határában egyre csak nőtt és nőtt volna a chakra. A tónál érzékelte, de azt is, hogy elég sok a jelenlévő. Megrémült, bevett egy fájdalomcsillapítót, gyorsan bekente az oldalát az orvosi kenőccsel, aztán felszedelőzködött, ignorálta a fájdalmát, és már ment is.