Villám és fény [Naruto fanfiction 🔞]

23. Nem akarom

Ilyen sok hónap után nehéz volt az elszakadás, főleg azért, mert az itteniek befogadták. Szerette volna ugyanezt megtapasztalni egyszer Konohában, még ha tudta, hogy szökevény nindzsaként erre nem volt sok esélye. Ellenben, amint belekapaszkodhatott Kakashiba, amit êrrzhette a szeretetét, a csókját, tudta, hogy ő ott van otthon, ahol a férfi is tartózkodik. Így haza mert menni, és remélte, nem fogják tovább körözni. Elég volt már az ezzel járó pusztítás, és ezt sanyarú szívvel tapasztalta akkor, amikor búcsút vett elhunyt rokonaitól. Ugyanúgy térdelt a porban, mint előtte máskor, nem zavarta, hogy a nemrégiben eleredt eső kezdte őt áztatni, ahogyan az sem, hogy a szomjas talaj már itta magába a nedvességet. Erre az időre szüksége volt, ha esik, ha fúj. Lehunyta a szemét, és elmondta gondolatban halott rokonainak, hogy ismét Konohába megy, de most már lesz segítsége, most már bem fogják őt bántani, véget ér a hulláma annak, hogy ártatlanokat vegyenek célba. Hogy végre, annyi idő után reményt érzett a szívében, és ezért elmondhatatlanul hálás volt Kakashinak.

Egy kéz érintette meg a vállát, tudta, hogy a férfi az.

- Még egy perc - szólt a nő halkan én türelmesen. A férfi nem is zargatta többet.

A falusiak kíváncsian pislogtak rájuk. Tudták, hogy Kakashi nindzsa volt, viselte a fejpántot, ám az utóbbi időben nem sok jó tapasztalatot szereztek a konohaiakról. Érthető volt a távolságtartásuk, és Zenara megütközve vette észre, hogy itt épp a jounin volt az, akit olyan jeges, idegenkedő pillantásokkal illettek, mint őt Konohában. Itt megfordult a szerepük, és ekkor döbbent rá, hogy nem ő volt az sosem, aki a rossz bánásmódot érdemelte, mi több, talán tényleg nem volt olyan rossz ember. Sokkal többet nyomott a latba az a kép, ami kialakult róluk másokban. Zenara a nyersségével, vadságával, bármikori harcra készségével bizonyára nem lopta be sokaknak a szívébe magát.

Nem volt rossz. Megdöbbent a látványon, de minden szívveréssel valami furcsa boldogságot is érzett. Olyat, ami minden dobbanással erősödött. Csak egy kicsit, csak egy kicsit, hogy aztán egyre erősödjön, szétterjedjen a gondolataiban, a lelkében.

Mert micsoda felszabadultságot ad az embernek, ha tudja, hogy nem olyan rossz ő, mint eddig gondolta! Zenara ugyan tett mások véleményére, de akkor, amikor közelebbi kapcsolatba került valakivel, és az dicsérte, nem tudott hinni neki. Ellentmondást érzett, nem tudott teljesen azonosulni. Most mintha egy vasbilincs hullott volna le róla, szabadabbnak érezte magát, mert végre egyezett a kép azzal, amit Kakashi mondott neki. Végre meglátta azt, hogy benne tényleg lehet mit szeretni.

Kár, hogy ehhez az kellett, hogy valaki másnak rosszabb legyen, bár nem úgy tűnt, hogy Kakashit ez zavarta. Meg ahol számít, őrá nem tekintettek így, mint most, ezen a helyen. Ennyit ki lehet bírni.

- Sayaka! - szólította meg őt Amako néni kedvesen, bár kissé félénken, amikor éppen felállt az imája után. - A nyulat azért elviszed? Még ott van, félretettem neked.

- Jaj, igen, mindjárt hozom a pénzt, hogy kifizessem!

Kakashi ekkor az ügyködésre készülő kezére fogott.

- Hagyd! Engedd meg, hogy én álljam!

- Ugyan már, nem kell...

- Kérlek!

A férfi komoly tekintetét látva Zenara hitetlenkedve, de mosolyogva csóválta meg a fejét.

- Férfiasabbnak érzed magad, ha te állhatod a számlát?

Furcsa ravaszság csillant ekkor Kakashi fekete szemében, és mintha a pirulás finom rózsaszínje jelent volna meg a maszk által még látható orcáján.