Villám és fény [Naruto fanfiction 🔞]

16. Itt pihenhetnél

Zenara kisajátított egy kanapét. Ott pihent, amíg összeszedte magát annyira, hogy haza tudjon menni. Addigra a három jounin távozott, de Kakashi mozdulatlanul hevert, kiütve. Zenara aggódva törődött bele, hogy biztosan sokáig fog tartani neki a felépülés, és fogalma sem volt, mivel segíthette volna elő.

Menjen a régi Uchiha-negyedbe, ahol valamiféle feljegyzések majd segítenek neki. Ötlete sem volt, miről regélt neki Itachi, de amúgy is túl kimerült volt ahhoz, hogy odamenjen. Hazáig, majd vissza is alig bírta megtenni az utat, pedig nem volt nagy táv. Ráadásul hozott magával néhány dolgot. Pénzt, ruhákat, ételt, a gyógyszereit. Bevette a fájdalomcsillapítót, már kevesebbet, mint az elején, azzal állt neki, hogy főzzön. Elvileg étkezés előtt kellett bevennie, de már nagy ívben tett erre a szabályra is.

Lehet, ezért érezte magát olykor annyira furcsán. Mintha szúrt volna a mellkasa, bár csak pillanatokra érezte, és ahogyan egyre kevesebb gyógyszer vett be, úgy ritkultak ezek a tünetek. Remélte, hamarosan elhagyhatja őket.

Az első néhány percben még furcásn érezte magát. Nem akkor, amikor a hálószoba előtti, közös térben hevert a kanapén. Ott még örült annak, hogy magához térhetett. Utána, amikor már lábre tudott állni, és be tudta járni, meg tudta nézni Hatake Kakashi kicsiny lakását. A szentélyét, ha az jobban tetszett. Olyan átlagos küllemű hely volt, minden szobában félig faborítást látott, fehér falakat, unalmas, zöld és szürke bútorokat, fakó fát, mindenütt nindzsáknak való holmikat és alapvető bútorokat, mint a hűtő, az asztal, a ruhásszekrények. Képeket sem nagyon látott, a hálószobában pillantott meg néhányat a férfi íróasztalán, és rájuk pillantva Zenara szíve megugrott, amikor meglátta őt fiatalon. Vagyis nem őt, hanem a mesterét: a szőke, mosolygós Namikaze Minatót, az ő távoli rokonát, aki nem mellesleg a falu negyedik hokagéja lett.

Eleinte nem mert bemenni a hálószobába, csak olykor-olykor bekukucskált az alvó férfira. Remélte, hogy az étel illata előcsalja. Tudta, hogy Kakashi nem szereti az édes dolgokat, így tojásgyümölcsös Miso levest főzött és némi fűszeres, sült halat készített velesült zöldségekkel. Zenara szeretett főzni, szerinte az étel óda volt a gyomorhoz, a boldogsághoz, a kellemes és jó érzésekhez. A jó étkezés élményt jelentett, és legalább ez megsegíthette a rossz napokat. Elszontyolodott, amikor látta, hogy a férfi azóta nem moccant, hogy Asumáék idehozták.

Hagyta őt pihenni. Nem tudta, mit tehetett volna érte, bár szíve szerint ettől többet szeretett volna.

A szíve szakadt meg érte, és aggódott. Csupán annyit látott, hogy a takaróval orrig betakart férfi valamivel nagyon szenvedett. Összevont szemöldökkel, homlokráncolással feküdt, az izmai nem lazultak arcán.

- Mit tettél, Itachi? - kérdezte tétován, Kakashi arckifejezését bámulva. A kérdés mégsem a múlt, hanem a jelen miatt született. Szeretett volna segíteni rajta, és elvileg ő képes lehetett volna rá. Csak tudta volna, hogyan.

Amikor az éjszakai holdfény a kicsiny és csendes szobába szökött a tágas ablakon át, Zenara fájó szívvel figyelte a mozdulatlan Kakashit ágyában. Rossz volt azt látnia, hogy még álmában is küzdhetett.

A földre térdelt, megsimogatta a férfi homlokát. Melegnek érezte, az övét döntötte hozzá, hogy jobban érezze.

- El fogok menni, és megkeresem azokat a feljegyzéseket, amikről Itachi tett említést nekem. Azt mondta, meg tudlak gyógyítani, és szeretnélek is.

Reménytelennek érezte a helyzetet. A negyed nagy volt, máig romokban állt, de lehet, rajta múlik Kakashi élete. Ezért pedig nem tágíthatott.

Lehúzta a takarót a férfi arcáról, hogy egy apró csókot nyomhasson a szájára. Azt remélte, ez valamit mégiscsak jelenteni fog, és nem tudta őt otthagyni anélkül, hogy ne érezze még egyszer. Hiszen lehet, hogy utoljára volt alkalma rá.