Villám és fény [Naruto fanfiction 🔞]

10. Most csak teázunk

A fák által nyújtott árnyékok nem pusztán az ott tartózkodását tették könnyebbé, de a rejtőzködését is. Figyelte a három gyermeket az emlékműnél. Az egyik fiú hozzá lett kötözve, a társai mellette ültek a földön, és hol a lány, hol a másik fiú nyújtott át éhező társuknak egy falatot. Kakashi meghatódva figyelte a jelenetet, és visszaemlékezett azokra az időkre, amikor még ő volt fiatal, egy ugyanilyen csapat tagja.

Azt mondta nekik, vegyék el tőle a csengőket, melyeket a derekára kötött. Azt is, hogyha nem járnak sikerrel, akkor eliminálni fogja őket. A két kis tárgy még mindig rajta lógott, csupán Sasuke ért egyszer a közelükbe. És mégis, meg sem fordult a fejében az, hogy ezek után kiejtse őket. Túlságosan emlékeztették ezek a gyermekek az ő régi csapatára. Obito járt volna úgy, hogy az emlékműhöz kötik, ő és Rin pedig etették volna. Minato-sensei pedig valószínűleg ugyanúgy figyelte volna őket a fák közül, mint most ő.

Kakashi már felnőtt, fordult a helyzet. Már nem volt ott, a terepen. Lassan a fiataloké lesz a jövő, és ő csak szemlélő lehet. Fájdalmas volt ezt megérteni, még ha ez is volt a dolgok rendje. Legfőképp azért, mert régi csapattagjainak elvesztése a mai napig kíméletlenül fájt neki.

Halk zizegést hallott ekkor, egészen közelről. Kakashi gyorsan kapta a fejét a hang irányába, megrettenve, hogy talán most nem fókuszált eléggé.

Egy alak állt meg előtte, sötét ruhákba, szőke haja fonatban. Zenara volt az.

Kakashinak pedig kihagyott egy ütést a szíve.

A nő arca közönyös volt, szeme tompa, mintha érzelmek nem léteztek volna benne. Még a karját is karba fonta maga előtt, mintha a testtartásával is csak az elutasítást szerette volna érzékeltetni. A fekete ruhák jobban elrejtették a környezetében, mint bármi. Mégis, Kakashi nem tudta nem annak az angyalnak nézni őt, aki olykor rámosolygott, akivel ő tudott játszani, aki kibontott hajjal messzemenőleg a legszebb jelenség volt, akit valaha látott, akivel fülledtté vált a levegő, ha kettesben maradtak. Ezért ugrott akkorát a szíve, nem az ijedelemtől. Örült annak, hogy láthatta őt.

Zenara egy pillanatig eltekintett a válla felett, és rögtön aggódóvá vált a tekintete, amint meglátta úgy a gyerekeket.

- Mit műveltél vele?

Már ment is volna, hogy eloldozza Narutót, de Kakashi még időben megragadta a felkarját, hogy visszatartsa.

- Ne félj, nem bántom őket. Ez csak egy teszt. Látni akarom, milyen a csapatmunkájuk.

- Miféle teszt az, amikor hozzákötsz egy éhes gyereket egy oszlophoz?

- Minato-sensei ugyanezt csinálta velünk annak idején.

- Várj. Te Minato csapatában voltál?

A férfi bólintott.

- És ő ugyanezt csinálta veletek?

- Igen. Épp csak volt olyan szerencsém, hogy nem én voltam az emlékműhöz kötve.

- De ugye nem akarod őt sokáig így tartani?

- Nem, mindjárt megyek és elengedem őket. Megmondom nekik, hogy ügyesek voltak. Csapatmunkát vártam tőlük, és nézd, Zenara, mit csinálnak! Az egyik társuk kiszolgáltatott helyzetben van, és ők nem hagyják hátra. Ez az, amire igazán szükségük lesz a jövőben. Életképes gyerekek.

- Megijesztettél. Azt hittem, jó kezekben lesznek, erre ilyet látok.

- Nem bántanám őket.

- Tudom.

- Mi újság veled, angyalom? Jól megy a tanítás?

- Kiszöktem az akadémiáról tanítási idő közben, szerinted?