Villám és fény [Naruto fanfiction 🔞]

21. Csapda

Bár tervezte az éjszakai indulást, végül mégis pihent egyet. Ha közelgett volna a veszély, azt úgyis érzékelte volna, de nyugalom telepedett a környékre. Ember legyen a lábán az, aki visszafejti a legyőzött ANBU-k után maradt nyomokat. Szerzett egy kis előnyt, azzal pedig semmire nem megy, ha a végletekig hajtva magát ereje sem marad, ha sor kerül egy esetleges összecsapásra a jövőben. Felment a kis zugba, amelynek az ajtaját Kazuki kidöntött a helyéről, és úgy, mintha nem történt volna semmi, az igazak álmát aludta.

Pedig most nagyon is zavarta, hogy meggyilkolt másokat. Nem először tette, és feltételezte, nem is utoljára, de mégis saját bajtársainak tekintette a konohaiakat. Ezzel már nem csupán a szökése volt a rovásán, lényegében hadat üzent a falunak, amelyhez a szíve húzta.

Eddig sem remélte, hogy újra láthatja Kakashit, ezek után a remény utolsó foszlányairól is lemondhatott.

Nyugtalanul aludt az éjjel. Fel-felriadt, jártak a gondolatai. Tervezett, fejben járta be a környéket, a környező vidéket, fontolgatva, merre lett volna a legjobb haladnia. Amikor ezt a gondolatot hessegette ki a fejéből, azon kezdett aggódni, hogy a családjával netán baj lesz. Hogy kiirtják őket is, hátha azzal lépre csalják. Ezt nem merte kockáztatni. Félt, agyalt, döntéseket hozott meg. Nem volt pihentető éjjel.

Amikor a hajnali nap első sugarai végigpuhatolóztak a vidéken, Zenara már nem tudott aludni, hiába aludt keveset, és hiába érezte magán, hogy ráfért volna a pihenés. Keveset evett az utóbbi időben, bánkódott, lefogyott, megcsappant az ereje. Lement, szétnézett Isune néni műhelyéven, remélve, senki sem veszi észre, ám az asszony már ott volt.

- Zenara! Jó reggelt! Kérsz valamit, szívem?

- Jó reggelt! Igen, ennék valami finomat, aztán szeretnék beszélni veletek.

- Jaj, frisset sajnos még nem tudok adni neked. De hidd el, nagyon finom a tegnap sült zsemle is. Még puha lesz, egy hétig puha, amit a kemecében készítek el. A friss adagot még most fogom begyúrni.

Zenara csak a fejét ingatta. Enni kért, meg azt, hogy összehívják a családot, erre Isune leállt neki ecsetelni a munkája minden csínját-búnját. Olyan dolgokról beszélt, amik Zenarát egyáltalán nem érdekelték. Nem értette, hogy valaki miért csivitelt ennyit, hiszen ő olyan jól megvolt a maga nyugalmában, csendesen, egyedül, ha senki sem háborgatta. A nyugalmat és a békét szerette, lényegében azt, hogy egy nindzsa hasznavehetetlen legyen. Ha nem kellett harcolni, gond sem volt.

Kakashi szavai jutottak aztán eszébe, hogyha nincs erő, nincs hatalom, akkor is talál valamit az ember, amiért viaskodhat. Akkor nagyon letörte ez a gondolat, olykor a mai napig fel-felbukkant, azt sugallva, reménytelen a szíve vágya. Zenara szerette volna, ha olyan világban éltek volna, ahol a legszörnyűbb következményekkel járó konfliktusok megelőzhetőek. Békére és nyugalomra vágyott, és legfőképp arra, hogy a felnőttek által meghozott döntések levét ne ártatlan gyermekeknek kelljen megszenvednie. Narutóra és Sasukére gondolt, a két fiú nehéz gyermekkorára. Mindketten megárvultak, az egyikük születése után, a másik éppen akkor, amikor Zenara is elvesztette az édesanyját. Gyerekkorától kezdve rágta az anyja fülét, hogy fogadják örökbe Narutót, majd amikor visszatért a faluba, maga jelentkezett Sasuke felügyeleti jogáért. A harmadik hokage visszautasította, mondván, azzal bajt csinálnának, és tudva, hogy vadásztak Zenarára, hogy szemmel tartották, már hajlott arra, hogy igazat adjon az öregnek.

Most vált kérdéssé az, vajon miért. Mi volt benne, ami miatt menekülnie kellett, ami miatt veszélybe került? Miért épp ő volt Senju Tobirama lelki társa? Vajon a rejtett képessége állt mindennek a középpontjában?

Meg kell keresnie Itachit, ha válaszokat akar, tudta.

Hozott egy tányért, amire vajat, vágott zöldségeket pakolt, majd elvett néhány kisebb zsemlét a polcokról. Isune szóval tartotta volna, hogy sorolja, mennyi megrendelés jött, miből hogyan gyúr tésztát, de Zenara, lehetett akármilyen udvariatlan, hátat fordított neki, és a közös szobába telepedett. Még hallotta, hogy hiába lépett ki, a nagynénje csak mondta a magáét. Bosszantotta, hogy nem tudta megérteni, hogy lehet ilyen sokat beszélni jelentéktelen dolgokról.