Villám és fény [Naruto fanfiction 🔞]

12. Amire egyikünk sem számított

Zenara lassan nyitotta ki a szemét, és szédülten próbált fókuszálni a világos szobára. Eleinte azt hitte, otthon volt, nála is fehérek voltak a plafonok és falak, de rájött, hogy az ablak tőle jobbra helyezkedett, nem vele szemben, mint odahaza. Ráadásul az oldalában is tompa fájdalmat érzett, és úgy szédült, hogy a látása sem igazán akart éles lenni.

Lassan ébredt fel a tudata, és az emlékek újra kezdtek előbújni a ködbe vesző elméjéből.

Hiruzen! Az öreg Hokage! Mi történt vele?

Szíve lüktetni kezdett a mellkasában, és kezei remegtek, miközben az agya elkezdte összerakni a darabokat a múltból. Hiruzen-sama olyan meggyötörten pillantott rá, mielőtt Zenara elájult. És lám, most kórházba került, őt megmentették. Talán az öreget is. Nagyon remélte.

Ahogyan megpróbálta visszapörgetni az emlékeket, valami más is kristálytisztán rémlett fel neki. A metsző tekintet, a holt, sötét pillantás, és az elismerő, már-már kaján mosoly. Mindenki azt mondta, a második hokage egy hűvös, megfontolt férfi volt. Zenara mégis lyukat beszélt a hasába, és meglett a hatása. Letaglózó élménynek bizonyult kiérdemelni azokat a pillantásokat, szavakat Tobirama-samától.

Körbenézett, senki sem volt ott vele. Egy állványt látott maga mellett, a karjában infúziós tűt. Ki tudja, mióta heverhetett már itt.

Mivel nem nyitott be semmilyen ápoló hozzá, meseszerűen és éppen akkor, amikor felébredt, hát maga szeretett volna cselekedni. Aztán rájött, hogy a maga erejéből még felülni is képtelen volt, így inkább csak azon merengett, mi lesz most.

Úgy vélte, végül minden jól alakulhatott. Remélte, hogy Hiruzen túlélte az esetet, amikor ő egyetlen kagéval sem tudott leszámolni. Nagy bukásnak érezte azt, hogy Tobirama az oldalába vágott, és hogy ő buta, nem hárított menet közben. Nem volt ahhoz szokva, hogy bárki is képes legyen felvenni az ő tempóját.

És úristen, Tobirama egy igazi álom volt. Pedig egymást akarták megölni. Zenara rettenetesen élvezte a köztük zajló küzdelmet. Igaz, nem vetette be minden erejét, mert azt megtiltották neki. Ő pedig bölcsen hallgatott Hiruzen-samára. Pedig az is lehet, hogy így egy csapásra fordított volna a helyzetükön. Igaz, azt sem úszta volna meg áldozat nélkül. Sőt, felfigyeltek volna rá azok, akik előtt neki rejtve kellett maradnia.

Visszagondolt a harcára a második hokagéval. Egekre, az nem küzdelem volt, hanem enyelgés. Vagy ki mit látott bele, de ő meglepetten konstatálta, hogy annak az embernek, akire világéletében felnézett, akinek elismerte a munkásságát, ő sem volt közömbös. És tényleg, valóban sajnálta, hogy Tobirama-sama már nem gyarapította az élők sorát. Ha másért nem, a harc élményéért. Az igazi ellenféltől határtalan bátorság költözött belé, és ha valóban egymás ellen lettek volna, csak ők, úgy, hogy a férfit nem tette halhatatlanná egy ilyen ördögi technika, igazán kipróbálta volna, mit is tudott. Ha csak belegondolt azokba a rezdülésekbe, érintésekbe, csapásokba, boldogan merengett. Zenara nem volt a hosszú küzdelmek híve, de azt, amit Tobirama-samával műveltek, egész nap bírta volna.

Aztán lehülyézte magát gondolatban. Erre már nem lehetett esély. Tobirama-sama halott volt. Bármilyen erőpróbát is szeretett volna, nem valósulhatott meg.

Mégis, ha nem gondolhatott az ütközetükre, unatkozott. Szeretett dögleni, de az, hogy semmit sem tudott, megőrjítette. Moccanni nem bírt, és egy árva lélek sem járt erre, aminek máskor örült volna. Most bosszantotta.

Legalább a könyve ott lett volna. Amíg nem tudhatta meg, mi történt, azt legalább olvashatta volna. Inkább behunyta a szemét, és úgy tett, mintha aludt volna, bár nem jött álom a szemére.