Villám és fény [Naruto fanfiction 🔞]

14. Ez megfizethetetlen

Nem telt túl fényesen Zenara kórházi tartózkodása, és gondoskodott róla, hogy az orvosok és ápolók se érezzék olyan jól magukat. Hiába tudta, hogy ők csak a javát szolgálják, a nő nem szerette, hogy a nap legváratlanabb pillanataiban törtek rá, és akkor mással kellett foglalkoznia. Maga szeretett lenni, ehhez szokott, és alig egy-két olyan illető létezett az életében, akiket elfogadott.

Iruka, aki rászánta magát, hogy egyszer meglátogatja, még nemigen tartozott a szívesen látott ismerősök közé. Értette a jóindulatát, még igazából értékelte is, hogy meglátogatta, csak épp szót érteni nem tudott vele.

- Hogy érzed magad, Zenara? - kérdezte a férfi, és az ágya melletti kis asztalra helyezett egy nagy csokor, vágott tűzliliomot és jázmint. Erős volt az illatuk. Zenara szerette a virágot, a tarka színeket, fekete öltözéke ellenére igenis szerette, ha valami megtörte a szokás rendjét, a monotonitást. Nyugton el tudott lenni egy vidám környezetben, és feszengett az olyan steril építményekben, mint a kórház.

- Ha udvarolni akarsz, Iruka, nyakon csaplak! - mordult rá, mire a férfi megszeppent.

- A kollégák küldik. Az ő nevükben adom át.

Zenara jóízűen kuncogott.

- És azt várod, hogy el is higgyem? Tudom, hogy a hátuk közepére sem kívánnak engem púpnak. Egy szót sem beszélek velük, miért sajnálnálak?

- A puszta jóindulat miatt, Zenara. Kemény küzdelemben, csúnyán sebeztek meg téged. Egy nap ott ültél köztünk, másnap már nem. Ijesztő az ilyen, főleg ennyi rombolás után.

- Nagyon megsínylette a falu a támadásokat, igaz?

- Igen. És nemcsak hokage-sama halálával - roskadt az ágy melletti székre Iruka, a tekintete megtelt bánattal. - A falut körülvevő fal megsérült, több ház romokba dőlt.

- Remélem, az enyém még megvan.

- Akinek tönkrement az otthona, ideiglenesen az akadémia legnagyobb edzőtermében lakik.

- Most már végképp remélem, hogy megmaradt a házam. Nem akarok idegenek közt aludni. Nem lennék köztük annyira nyugton, hogy szemet tudjak hunyni.

- Ők is zaklatottak.

- Majd mindjárt megsajnálom őket, amikor kedvem lesz.

A férfi felsóhajtott, arca mérget mutatott. Zenara nem tehetett róla, hogy olyan emberek felé nem tudott empátiát tanúsítani, akiknek soha nem látta az arcát sem, vagy ha igen, az is csak utálkozott rá. Épp elég baja volt, örült neki, ha képes lesz összeszedni magát.

Félreértés ne essék, szerette volna a szívén viselni a falu sorsát. Látta a hibákat, és szívesen tett volna azért, hogy megoldja őket. Mégsem engedték őt sosem érvényesülni, és ez fájt neki. Ő már lemondott róla, hogy bármi jót tegyen. Csak harcolt, és remélte, hogy egyszer jobb hely lesz a világ, és akkor végre kiveheti a részét belőle. Ez egy olyan messzinek tűnő cél volt, amelyért érdemesnek tartotta volna a harcot.

- Remélem, a virágok azért tetszenek - szólt csalódottan a férfi, és köszönt, ahogyan távozásnak indult.

- Iruka - állította meg őt a nő hangja. - Köszönöm, hogy gondoltál rám.

A férfi csak megengedett felé egy halvány mosolyt, majd távozott, bár előtte még jobbulást kívánt.

Zenarát nem hatotta meg igazán ez a találkozás. Egyedül csak azért köszönte meg a virágot, mert annak tényleg örült.

Bele kellett telnie még két napba, mire Zenara önmagától is lábra tudott állni. Bár gyengén ment neki, de ezennel hazaengedték. Igaz annyi gyógyszert és kenőcsöt írtak fel neki, ami egy évre elegendőnek tűnt első pillantásra. A fizetése chuninként éppen csak elégnek bizonyult arra, hogy kiváltsa őket, és mellette teljen élelmiszerre, lakhatásra, miegymásra. Szűk lett a mostani hónap, bele kellett törődnie, vagy legalábbis elhatároznia, hogy többet nem sérül meg ilyen durván.