Villám és fény [Naruto fanfiction 🔞]

22. Megtaláltalak, Zenara

Ahogyan a porban ült, hirtelen mintha eltűnt volna a világ. Maga lebegett a semmiben, a fájdalmában, a szenvedés éterében. Zenara mégsem félt, lehunyt szemei mögött ez a világ fogadta őt immáron egy hónapja folyamatosan.

Amikor a ház elégett, napnyugtáig ült, fájó, viszkető, égő hassal, meggörnyedve kínjaitól. Mégsem ment sehová. A falusiak egy darabig hagyták gyászolni, majd felsegítették, de ő mintha egy másik világból szakadt volna vele ebbe a valóságosba, ahol minden olyan szörnyű volt. Amikor ott lebegett valahol félálomban, és látta azokat a furcsa álomképeket, valahogy könnyebbnek érezte a létezést, mint akkor, amikor szembe kellett néznie a teste ellátatlan fájdalmaival.

Azóta lett egy csúnyább forradásnyom a hasán, ahol a bőre is kissé sötétebbé, vörösesebbé vált, de nem zavarta. Ettől sokkal drasztikusabb változások hagytak nyomot a testén.

- Sayaka! - ébresztette fel a barátságos kiáltás mélázásából. Zenara a földön térdelt, öt kicsi, fából tákolt keresztfa előtt, melyek az elhunyt családja előtt állítottak emléket. Temetni nem tudta őket, még csak a hamvaikat sem gyűjthette össze, így ezt a módot választotta. Mindre hozott minden nap friss virágkoszorút, bár az egyre hűvösödő, őszies időben már nehezebben lelt a szabadban. Gyakran járt a virágboltba, bár az ott vásárolt virág sokáig bírta, így csak egy-egy újabb, tépett virágot tűzött beléjük, jelezve, igenis gondolt elhunyt családtagjaira.

Felvette Sayaka nevét. Tiszteletből, mert ő volt az utolsó rokona, aki megnyitotta a szívét. És azért, hogyha még egyszer megtámadják, akkor az ő nevében fogja elhárítani a csapást, ezzel mintegy igazolva, ő is ártatlan volt abban az értelemben, hogy a faluját nem bántotta. Csak megszökött, de senkivel sem szövetkezett, és nem fordult Konoha ellen. Igaz, megtehette volna, mert lassan úgy vélte, az a falu csak balsorsot és rontást hozott a fejére.

Meg a legszebb emlékeket is. Kakashi éppúgy hiányzott neki, mint a családja tagjai.

Aztán ismét felsóhajtott, ahogyan felállt az öt kis keresztfa elől. Emlékezett Narutóra és Sasukére. Gyermekként maradtak magukra, és senki még csak az ujját sem mozdította értük, csakis ő. Mégis, még őt is tiltották tőlük, mondván, neki jobb az árnyak között maradnia. Az utóbbi idők megpróbáltatásai mintha igazolták volna Hiruzen félelmét. A harmadik hokage talán óvni szerette volna őt, de Zenara érzései vegyesek voltak emiatt. Örült a védelemnek, ugyanakkor bosszantotta, hogy még mindig nem ismerte rosszakarói kilétét.

Egyre inkább kiábrándult a faluból, és már nem vágyott vissza. Múlt a honvágy, mintha Sayaka nevének felvételével végleg ehhez a földhöz kapcsolódott volna.

A szemközti zöldséges bolt tulajának lánya kereste őt. Zenara felnézett a szalmadzőke, zöld szemű, szeplős kamaszra. Gyönyörű lány volt, mint ő egykor.

- Sayaka, jól vagy? Már letelt az egy óra.

Ebédidőkor Zenara mindig bezárta a boltot, amelyet valaha az unokatestvére vezetett. Most már nem tudta az ő áruit kitenni, de Sayaka számos partnerrel kötött szerződést, így volt némi utánpótlása mindig. Kevesebb, mint addig, de az üzlet működött. Úgy tett, mintha más lett volna, és a dolog működött. Egy hónapja senki sem kereste őt. Igaz, erre az új imázsa is rátehetett. Zenara levágta a haját, egészen vállig, majd be is festette. Kékre, amilyen az unokatestvéréé volt. Sayaka egy gyönyörű lány volt, Zenara a hideg tekintete ellenére hasonlított is rá, vár tény jóval kecsesebb, nőiesebb vonásokkal bírt. Mégsem tudott megbarátkozni a látvánnyal. Ez nem ő volt. Ő a hosszú, szőke, fonott hajú nindzsa nő volt, nem a kék hajú, barátságos leányzó.

Keikóval, a zöldséges lányával mégis megtalálta a közös hangot. Ahogyan bárki mással a faluban. Azt az esetet követően a falusiak megsajnalták őt, ám ezzel kicsit maguk közé is fogadták. Nem bírták nézni a szenvedését, hogy ott térdelt és kutatta az emlékeket, amikor csak tehette. Felkarolták, behívták nagukhoz, enni adtak neki és ágyat, de Zenara félt, hogy akkor meg rájuk hoz bajt. Ellenben, védelmezni vágyta őket, így a külseje megváltoztatásával remélte, nyugta lehet végre. Ez kellett neki, ugyanis a szívében háború dúlt.