Villám és fény [Naruto fanfiction 🔞]

13. Engedd meg most

Az esti szél halkan susogott a falu utcáin, ahogy a csillagok lassan felbukkantak az égbolton. Az este békésnek tűnt, tücskök ciripeltek, a távolban egy bagoly huhogott, de más nesz nem érkezett.

Túl békésnek tűnt minden, és Zenara ezzel nem tudott megbékélni. Nem akkor, amikor az ő szívében vihar dúlt.

A nő egymaga ült az éjszakában. A csillagokat bámulta a részben felhőtlen égen, és egy darabig próbálta megfejteni, mely csillagképek láthatóak számára. Mégis, a gondolatai el-elvesztek, és nem tudott fókuszálni.

Az elmúlt három nap eseménytelennek tűnt, de tudta, hogy számos dologról maradt le. A legnagyobb mulasztásnak Sarutobi Hiruzen temetését vélte. Ott szeretett volna lenni, hogy végső búcsút vehessen attól, aki megóvta az életét öt évvel ezelőtt.

Lehunyta a szemét, magába szívta az éj friss és tiszta levegőjét. Azt remélte, azzal kitisztul a feje, könnyebbé válik a szíve és erőhöz jutnak a tagjai, de nem tapasztalt változást, vagy ha mégis történt bármi is, az igen minimális volt.

Akkor megérezte a jelenlétet. Érzékelte mások chakráját, felfigyelt a fák közül rá figyelő alakra. Az ő energiáját Zenara már ezer közül is felismerte volna.

- Mi szél hozott, Kakashi? - kérdezte hangosan, remélve, ezzel előlépésre készteti a férfit. Így is volt. A jounin zsebre tett kézzel lépett a padhoz, majt leereszkedett rá.

- Látom, elhagytad a kórházi szobát.

- És te erről menten tudomást szereztél?

Kakashi felsóhajtott.

- Ma volt a temetés. Nem tudtam aludni.

Bár Zenara megértette őt, nem a legempatikusabban reagált:

- Én pedig nem tudtam elmenni a temetésre.

- Szóval téged ez zavar. Ezért szöktél ki?

- Ezért. Szerettem volna eljutni a sírjához, de elfáradtam. Le kellett pihennem.

Kakashi ekkor kissé közelebb hajolt hozzá.

- Meglehet, hogy valaki még nem gyógyult fel teljesen?

- Szóval azért, mert még nem vagyok teljesen jól, nem róhatom le előtte a végső tiszteletem? Annak az embernek, aki tanított, aki a mentorom volt, aki nélkül lehet, mostanra halott lennék?

Zenarából feltűnő könnyedséggel fordultak ki a szavak. A szomorúság, a kétségbeesés hozta ki belőle. Míg minden rendben volt, magabiztosan tudta hozni a hűvös, megközelíthetetlen, ámde profi nindzsát. Most mintha kirántották volna a lába alól a talajt. Gyenge volt, elvesztette az egyik legfontosabb embert az életében és az utóbbi napokban sokat törte a fejét a háborúkon, a hataloméhségen és a shinobik erején. És nem igazán tudta, most hogyan tovább. Az, hogy eljusson Hiruzen sírjához, jelenleg mindennél fontosabb volt számára.

Igaz, azt el kellett ismernie, hogy nem volt mindegy, kinek vallott. Kakashiban már megbízott, neki ezt az oldalát is meg merte mutatni.

- Nem arra céloztam, és ezt te is tudod.

- Ahogyan te pedig azt, hogy szeretek a magam igazáért harcolni, és téged szívatni.

- Én pedig ezt élvezem.

Zenara hümmögve húzta el a száját, félig-meddig biccentett csak.

- Talán, de nem hiszem ezt el teljes mértékben.

És Kakashi mégis felnevetett, mintha már azzal is csak cáfolni akarta volna az állítást.

- Pedig én szeretem a sziporkázó jellemed.