Villám és fény [Naruto fanfiction 🔞]

19. Köszönöm

Az idei év időjárása kedvezett a rizsnek. Bő termést hozott, és az ország lakosságának jó része az aratásra készült. Még Uchiha Funtaro és Kazuki is, akik ilyenkor félretették a kalapácsot és a szerszámot, és mentek a vizes földekre dolgozni.

Zenara velük tartott. Egyrészt úgy érezte, ha már fedelet kapott a feje felé és ételt az asztalára, azért igenis adhatott volna valamit cserébe. A rizs aratási időszaka pedig megérkezett. Az ország, mely szinte csak ebből élt, mindent megtett, hogy a legjobb minőségű rizst tudja begyűjteni, így mindenki, aki mozdítható volt, ment is, hogy részt vegyen a betakarításokban. Ebből pedig ő, mint bukott nindzsa, részt kellett vegyen, nemcsak az általa gondoltak miatt. Ott legalább lehetett társasága, hallgatózhatott, hátha bármi gyanúsat hall két nagy erejű, felhőruhás alakról.

Számtalan ember gyűlt össze, és a napi bérezés is jól jött mindenkinek. A napszám pedig nem puszta fizetést kínált. Asszonyok jöttek, köztük Isune néni is, akik finom és laktató ebédet főztek. Zenara folyton leült a rokonai közé enni, bár a beszélgetéseknek sosem vált részévé. Hallgatott, és ha kellett, olykor bólintott vagy a fejét ingatta.

Szerette a beszélgetés zaját. Beleférkőzött a tudatába, és elfeledte, hogy a szíve roppantul fájt azért az emberért, akit hiába is szeretett, közös jövőjük nem lehetett. Aki még a rákövetkező négy hét során is ugyanúgy jutott eszébe, mint addig: élete legnagyobb hiányaként.

Ez volt az egyetlen, amiért gyűlölte a rizsszedést. Mert nem tudta feledni Kakashit, és a szívét, ami érte fájt.

Az élete mégis változott. Nem hordott kardot, sem fegyvert. A fekete ruhákon kívül semmi más nem volt rajta, mi szemet szúrt volna az embereknek, csupán a ridegsége, a távolságtartása, a metsző tekintete. Nem merték megközelíteni, ő mégis levetkőzte a nindzsalét minden külsőségét. Egyszerű falusivá lényegült át.

Minden nap korán keltek. Ha szerencséjük volt, szép idő fogadta őket. Olyankor a fodros felhős ég alatt a rizsföldeken lágyan ringatózott a szél, és a friss reggeli harmatcseppek ragyogtak a növényzet zöldjén. Funtaro és Kazuki mosolyogva köszöntötték Zenarát, mintha bármelyik reggel is viszonzásra talált volna a gesztusuk.

Zenara követte Funtarót és Kazukit a rizsföldekre. A nap korai sugarai még éppen csak átszűrődtek a horizonton, amikor már megkezdődött a napi munka. A harmatcseppek még mindig csillogtak a zöld rizsföldeken, és a levegő frissessége új lendületet adott mindenkinek.

A munka monotonitása ellenére figyelme sosem lankadt. Mindig kereste érzékeivel az Itachira utaló jeleket, minden tépés, húzás közben, minden szitáláskor.

Az aznapi ebédidő meghozta a gyümölcsét.

- Hallottad, mi történt a hegyekben? - kérdezte az egyik férfi. Idősebb volt már, de a rizzsel jobban bánt, mint bárki. Talán világéletében ebből élt. Suttogva beszélt a vele szemközt ülővel, de Zenara kristálytisztán hallotta őket. A sutyorgásukra felfigyelve finoman maga felé terelte a légáramokat egy technikával, így ő mindent jól hallott anélkül, hogy feltűnő lett volna.

- Hallottam. Állítólag különös alakok járnak arra - felelte egy másik, szintén idősebb rizsszedő. Hosszú évek óta munkatársak lehettek ők ketten.

- Nem ártanak senkinek, de állítólag ott vannak és figyelnek. Megbújnak az árnyak között, mint a szellemek.

- Hogy kerültek oda? Odamentek és csak úgy állnak?

- Lehet, hogy keresnek valamit. Lehet, hogy találtak is valamit.

- Ugyan, mit? Egy régi domb az egész, csak mi hívjük hegynek. Gyerekkorában mindenki bejárja tövétől-hegyéig, oda járnak a kölykök játszani. Rókától komolyabb jószág sem tévedt oda soha.