Emberiség

Viharmadár

makmo57 társaságában, még flufftoberre írt minden, csak nem fluff novella.

---

Biron csodálkozva tekintett körbe. Számtalanszor lovagolt már a falu közelében lévő erdőben, de ha ezredszer is tért vissza ugyanarra a helyre, mindig valami más nyűgözte le. Ezúttal az tetszett neki a leginkább, ahogy a leveleken megülő vízcseppeken megcsillant a nap fénye, ezzel különös megvilágításba vonva az erdőt. Tőle nem messze Arnfried ült a lován, némán haladva előtte, és Biron őt is éppoly csodálattal nézte, akár az erdőt. A napfény arany glóriát vont barátja feje köré, Biron pedig hófehér szárnyakat képzelt a fiú hátára, és ez a gondolat, a maga elé képzelt látvány szokatlan melegséggel töltötte el. Próbálta lecsillapítani a szívét, hogy ne dobogjon annyira hevesen, de ebben a pillanatban, mintha csak megérezte volna, hogy nézik, Arnfried hátrapillantott rá, és attól a szívmelengető mosolytól Biron egész testében megremegett. Legszívesebben belefúrta volna az arcát a lova sörényébe, hogy elrejthesse zavarát a fiú elől, mégis igyekezett nyugton maradni, és kedvesen visszamosolyogni rá.

– Messze vagyunk még? – kérdezte. Elképzelése sem volt, barátja merrefelé szándékozott kirándulni.

– Az attól függ, számodra mi számít messzinek – felelte Arnfried egy csibészes mosoly közepette, majd kacagva ismét előrefordult, lassú vágtára ösztökélve lovát.

Biron dühödten nézett Arni után; érezte, hogy az arca lángolni kezdett a bosszantó, mégis felettébb szórakoztató felelet következtében. Szüksége volt néhány pillanatra, amíg összeszedte magát, de ezt követően ő is vágtára ösztökélte a lovát, hogy minél hamarabb utolérje barátját.

Arni olykor mosolyogva hátrapillantott a válla felett, meggyőződve arról, a gróf a nyomában járt, és nem állt szándékában otthagyni őt, amiért pimaszul szólt hozzá. Vidám madárdal kísérte őket egészen az utat keresztülszelő patak medréig, ahol Arni megállította lovát, és a folyamba gázolt. Hagyta, hogy lova a szomját oltsa, míg ő mosolyogva, lehunyt szemmel élvezte a napsugarak melegét.

Amint Biron is a patakhoz érkezett, belegázolt lovával a vízbe Arniék mellé. Amíg lovaik ittak, Biron tekintetét a napfürdőző Arnfried vonzotta magára. Elragadónak találta őt szürkészöld nadrágjában, és szürke, kissé bő ingjében. A vágta következtében az ingen lévő legfelső gomb kibújt a gomblyukból, láttatni engedte a fiú napbarnított mellkasát, amiről Biron képtelen volt elszakítani a pillantását. A bőrük színe közötti különbség remekül utalt a köztük lévő osztálybeli különbségekre is, ez azonban a legkevésbé sem foglalkoztatta a grófot. Amióta csak ismerte Arnfriedot, egy eszes, barátságos fiút látott benne, aki mellett önmaga lehetett. Miért érdekelte volna az, hogy Arni a munkásosztályból való?

Szíve szerint egész életét azzal töltötte volna, hogy az ő látványát issza magába, ám ekkor a fiú a napfürdőzést elunva felé pillantott. Biron piruló arccal kapta el róla a tekintetét, és rövidke kirándulásuk során immár másodszor kívánta azt, hogy bár elbújhatna lova sörénye mögé. Hallotta, ahogyan Arni halkan felkuncogott, majd sóhajtott, mintha mindezzel próbált volna komolyságot erőltetni magára, mielőtt ismét frappáns megjegyzést tehetett volna.

– Most már valóban nem vagyunk messze – szólt mosolyogva. – Nézd csak! Ott, ahol a napsugarak áttörnek a lombokon. Ott az utunk célja, az aranysugarak fényében úszó paradicsom. Már ha hiszel efféle dolgokban, kedves gróf uram! – tette hozzá pimaszul, és felkacagott.

Biron az ajkába harapva vigyorodott el, tetszett neki a megszólítás. Tudta, hogy Arni csak gúnyolódik vele, hiszen sosem érdekelte a rangja, de szerette, amilyen hangsúllyal a fiú kimondta ezt a néhány szót. Tekintetét elszakította barátjáról, és arrafelé nézett, amerre Arni mutatott. Látta áttörni a napfényt a lombokon, és a látvány már ilyen távolról is lenyűgözte, így hát, amikor meggyőződött arról, hogy lova eleget ivott, elindult az úticéljuk irányába, miközben lopva hátrapillantott, hogy meggyőződjön róla, Arni követi őt.