Emberiség

Ül és vár

– Megint a kocsmában van? – kérdezem, anya pedig alig észrevehetően bólint. Kedd van, délelőtt tizenegy. És ő már a kocsmában ül. Mondhatnám, hogy meglep. Mondhatnám, hogy váratlan, hogy nem számítottam rá, de az a helyzet, hogy akkor hazudnék. Csak azt remélem, hogy nem jön haza túl hamar, és amikor hazajön, nem fog veszekedni. Azt remélem, hogy szimplán lefekszik majd aludni, és amikor felkel, már józan lesz. Akkor is utálni, gyűlölni, átkozni fogom gondolatban, de legalább ő nem csinál semmit, nem bántja anyát.

Anya telefonja folyamatosan csak csipog. SMS, Messenger üzenet, telefonhívás. Mind-mind tőle jön. Ócsároló üzenetek, amik arról szólnak, hogy anya biztos megcsalja őt, biztos most is éppen a pasijánál van – még véletlenül sem otthon, ahol hagyta, véletlenül sem velem gubbaszt a 28 fokos konyhában, a kétszáz fokra feltekert sütő mellett, figyelve, hogy mikor lesz jó a süti.

Üzenetek, amikben kurvának titulálja anyát. Üzenetek, amikben azt mondja, anya megalázza, hátba szúrja őt azzal, hogy megcsalja. Mintha anya ilyet tenne. Mintha nem csak kibaszott démonok suttognának a faszijának a fejében, mintha nem csak azok adnák alá a lovat.

Megcsörren a telefonom, az ő nevét írja ki. Nem veszem fel, hagyom, hadd csörögjön. Számolom a másodperceket, hallgatom a rezgéseket, aztán végül a telefonom elhallgat. Fél percen belül már anyáé csörög, de ő is csak hagyja. A gagyi, alapértelmezett csengőhangja hangosan szól, betölti a szobát, elűzi a csendet. Aztán amikor a telefon elhallgat, a csend újra ránk telepszik. Anya a kanapén fekszik, én az ágyamon ülök, az ölemben laptop, de nem tudok mit csinálni. Nem tudok írni, nem tudok olvasni, nem tudok sorozatot nézni, nem tudok zenét hallgatni. Sírni akarok. De ahhoz még túl korán van.

– Le tudod tiltani a számát? – kérdezi anya, én pedig csak bólintok. Facebookon már két éve letiltottam. Pont ugyanezért. Nem bírtam a részeg üzeneteit. – Akkor tiltsd le!

– Miért?

– Mert azt írta, neked is írogatni fog, és azt nem akarom.

Feloldom a telefonomat. Gomb jobb oldalon, minta a zárképernyőn, és a kedvenc basszusgitárosom képe helyett a kedvenc gitárosom képe jelenik meg, fölötte kis ikonokkal – az alkalmazásaimmal. Belépek a telefonkönyvbe, megkeresem a nevét. Hátul van, majdnem az utolsó a névjegyzékben. Gondolkoztam azon korábban, hogy azt a nevet adom neki, hogy balfasz, de valamiért elvetettem. A saját nevét írtam be, de kis kezdőbetűvel, mintha a Pál utcai fiúkban lennék, mintha az, hogy kis kezdőbetűvel írom a nevét, jelentene valamit. Mintha ezzel belegázolnék a lelkébe és elásnám őt. Mintha nem tekinteném személynek.

Feketelistához adás. Rányomok. Igen, biztos, hogy feketelistához adom ezt a személyt. Igen, tudom, hogy akkor nem fog tudni hívni és üzeneteket küldeni. Igen, tényleg biztos vagyok benne. Kész. Feketelistán van.

Értesítőket kapok. A blokkolt szám kétszer próbált hívni és egy üzenetet küldött. Anya telefonja közben továbbra is pittyeg. Messenger, SMS, telefonhívás. Messenger, SMS, telefonhívás. Ördögi körforgás. Ördögi, végtelen körforgás.

Este hat. Hazajön. Anya telefonál az egyik munkatársával. Panaszkodik, mesél neki, elmondja, miket ír a párja, de amint kinyílik a bejárati ajtó, hirtelen triviális témára váltanak. Fizetés. Nem, még mindig nem utalták, mert valami gond van a rendszerrel, az irodisták próbálják megoldani. Ja, szívás, pedig már mindjárt tizedike van. Hihetetlen, hogy a nyári leállás alatt sem lehet időben utalni. Őrület.

Bemegy a szobába, előkeresi a powerbankját, egyetlen szó nélkül lelép. Vissza a kocsmába a sör, a bor, a pálinka és egyéb italok társaságába. Mindegy, csak alkohol legyen. Mindegy, csak pusztítsa az agysejteket.