Emberiség

A Mátyás-templom árnyékában

A Mátyás-templomnál ül. Akkor jár oda, amikor ki akar kapcsolni, amikor el akar menekülni a világ elől. Furcsamód a turistáktól hemzsegő hely az ő menedéke, a búvóhelye, a hely, ahol órákig ücsöröghet egy padon, elmerülve a semmittevésben, nézve az embereket. Mint azt a kislányt a közelben. Sötétbarna bőr, rövid, fekete haj, aranyos, zöld ruha. A galambokat kergeti, fut feléjük, önfeledten kacag, amikor elrepülnek. Csak egy gyermeki nevetés lehet ilyen tiszta, ilyen csilingelő, ilyen őszinte.

Rámosolyog a kislányra, az visszamosolyog rá, aztán újra kacagni kezd, amikor meglát egy galambot. A lány csak elmosolyodik, majd a táskájában kezd kutatni. Előkeresi a napszemüvegét, felveszi, hogy a napfény ne égesse a szemét. Érzékeny a fényre. Amikor a legtöbb ember még élvezi a napfényt, ő már hunyorog, alig bírja nyitva tartani a szemét. Ez is egy ilyen pillanat.

Felveszi a napszemüvegét, máris sokkal jobban érzi magát. Felnéz a Mátyás-templom hatalmas tornyára, észreveszi a tetejénél lévő vízköpőket. Elcsodálkozik. Milliószor volt már ezen a helyen, mégsem látta soha, hogy vannak vízköpők is.

Valami rácsöppen az arcára. Először azt hiszi, egy madár végezte el a dolgát épp fölötte, de amikor újra és újra rácsöpög valami, felpillant az égboltra. Fölötte pont nincsenek esőfelhők, az égbolt tiszta, kék, a Nap vakítóan ragyog. A járdára pillant, a macskaköveken és a repedésekben apró vízfoltok. Csepereg az eső. Apró, leheletnyi érintéseket érez az arcán, a karján, ahogy a létező legkisebb esőcseppek hozzáérnek. Egy pillanatra lehunyja a szemét, élvezi az időjárás szeszélyeit. Aztán körbepillant, szivárványt keres, de nem talál. Pedig mennyire csodálatos lehet egy szivárvány a Mátyás-templom tornya fölött, vagy egy a Halászbástyánál!

Körbepillant. A kislány a szüleivel még mindig a vele majdnem szemközt lévő padnál van, a mellette lévőn egy öregassszony olvas, a másik oldalán egy férfi rejtvényt fejt. Ez a hely kevésbé hemzseg a turistáktól, itt inkább pihennek az emberek. Néha megjelennek páran, akik fotózkodnak a templommal, de tovább is állnak, így általában minden békés. Pedig csak pár méterre vannak a templom mellett lévő tértől, a nyüzsgő tömegtől, az idegenvezetőjüket hallgató turistacsoportoktól.

Egy párra és két gyerekükre lesz figyelmes. Az egyik kislány hét-nyolc év körüli, szőke, a szájában egy nyalóka. A másik kislány fiatalabb, alig négy-öt éves lehet, az ő haja is szőke. A nő és a férje beszélgetnek, miközben sétálnak, a lány kihallja a Heikki nevet a beszélgetésből. Finnek. Hegyezi a fülét, hátha ismerős szavakat hall, hallgatja az általa olyannyira imádott finn nyelvet, de ez most nem olyan, mint amikor a kedvenc zenészeivel készült interjúkat nézi. Gyorsan beszélnek, a lány egyetlen szót sem ért meg, és ha nem hallotta volna a Heikki nevet, abban sem lenne biztos, hogy tényleg finnül beszélnek.

– Livia! – szól rá az anyuka az egyik gyerekre. A lány elmosolyodik. Tetszik neki, ahogy a nő a kisgyerek nevét mondja. Livja. Csodálatosan hangzik. Aztán a házaspár a gyerekekkel elmegy, megint kicsit csendesebb a padok közelében. Tőle nem messze, a járdán egy csomag chips kiborulva, egy varjú csipegeti a darabokat, próbál minél többet összeszedni a csőrével, majd arrébb megy, a helyét pedig átveszik a galambok. Egy-egy galamb odarepül, a többi felkapja a fejét, megy utánuk. Nemsokára már egy tucatnyi madár csipegeti a nassolnivalót, kicsivel később pedig verebek is csatlakoznak hozzájuk. Alig pár perc telik el és a chipsnek se híre, se hamva. Csupán az üres zacskó emlékeztet arra, hogy valaha is ott volt.

Egy varjú az egyik közeli kukára száll, kutatni kezd benne. A csőrébe fog egy üres chipses zacskót, majd visszaejti a kukába, felhúz egy bekötött nejlonzacskót, a karmai közt tartja, miközben a csőrével csipkedni kezdi. Aztán egy ember megy a közelébe, megijed, visszaejti a zacskót, elrepül. A lány csodálkozva figyeli.

Órák óta ül már itt, az idő repül. Délután kettő lehet, amikor felkel és elindul a várbuszhoz, amivel lemegy a Széll Kálmán térre, onnan pedig metróval az egyetemre. De ha tehetné, visszamenne a Várnegyedbe és ott töltené az egész napját, amíg be nem sötétedik. Kíváncsi, milyen a Mátyás-templom az alkonyatban. Egyszer talán majd láthatja.